Főkép

Idén is megrendezik, immár 24. alkalommal a Titanic Nemzetközi Filmfesztivált, én pedig továbbra is lelkesen próbálok minél több filmre eljutni, akárcsak az előző években. A „brazil Mad Max”-től Oscar-jelölt filmeken át ázsiai elefántos road movie-ig idén is rengeteg alkotás található a kínálatban – reméljük, most is találhatunk köztük új kedvenceket. Az első napon a már említett brazil filmmel kezdtem, hogy aztán Lappföldön folytassam az utam...

 

A szent, a gonosz és a motoros

(Reza a Lenda / Holy Biker, rendezte Homero Olivetto)

 

Rögtön az első jelenetben egy kihalt, sötét országúton járunk, és két fiatal lány úgy dönt, hogy kipróbálják, milyen izgalmas fényszórók nélkül autózni – hiszen tudjuk, ebből még sosem történt semmi baj... Nem telik el öt perc, már túl vagyunk egy közepesen színvonalasnak érződő (CGI) robbantáson és egy meglehetősen rosszul vágott lövöldözésen is, hogy azért meglegyen az alaphangulatunk a következő nyolcvan percre. Unatkozni ugyanis később sem fogunk, a fejünket fogni viszont annál inkább.

 

Meg sem kísérelném leírni az alaptörténetét, elvégre A szent, a gonosz és a motoros cím meglehetősen pontosan elmondja a cselekményt, ami történetesen egy csodatévő szobor, egy bandányi motoros és a kötelező rosszarcú gonosz körül bonyolódik. „Brazil Mad Max”-ként aposztrofálta a program, ami látszólag tényleg igaz: fókuszban egy csapatnyi száguldozó hívő, akik valamiféle vallási csodában reménykednek, rengeteget lövöldöznek, közben a gonoszok gonoszak, a „széplány” csábos, a főszereplő csaja féltékeny, a motorosok nagyon keményen, egyben mégis érzékenyen próbálnak nézni, háttérnek pedig szinte hibátlan a száraz brazil tövispuszta, ahol kilométerekre nem látszik semmi élő. Szerintem Homero Olivetto filmjében minden, de tényleg minden (a tábortűz körüli szájharmonikától a belassított akciójeleneteken át a keménykedős zenéig) benne van, ami csak kellhet egy ilyen alkotásba, a gond mindössze az, hogy semmi sem működik. A szent, a gonosz és a motoros az a mű, ami még a modellnek kinéző hölgy félmeztelen zuhanyzós jelenetét is képes unalmassá tenni...

 

Ennélfogva lenyűgöző állatorvosi ló: döbbenetes figyelni, hogy hiába látszik az igyekezet a menő, keménykedősen pózolós, de mégis hangulatos és szórakoztató zsánermozi készítésére, hiába látszik, hogy tudták, mi kell hozzá, egyszerűen semmi sem jön össze a készítőknek. (Érdemes mondjuk a zeneválasztást kiemelni: a számok szerintem tökéletesek, viszont mindvégig rossz ütemben, rossz vágással, a nem megfelelő képek alá érkeznek.) Pedig még a színészek gyengeségét és a kissé zavaros háttérvilágot is hajlamos lennék neki elnézni (most akkor hogy is van a „valóság” és a puszta lakói közti kapcsolat? Mit is keres a sivatag közepén egy sámán, akinek már a második jelenete révüldözésből orgiába torkollik?), de, úgy gondolom, hogy jelen formájában csak a trashfilmek szerelmesei fognak igazán jól szórakozni rajta. Ők viszont nagyon.

 

Még megtekinthető: április 8-án este a Toldi Mozi kistermében.

 

Számi vér

(Sameblod / Sámi Blood, rendezte Amanda Kernell)

 

A számi népet mi leginkább lappokként ismerjük, bár ők maguk az előbbi megnevezést sokkal szívesebben fogadják. Lappföldön, Norvégia, Svédország, Finnországi és Oroszország északi területén élnek (manapság körülbelül százezren), a harmincas években még különösen rossz körülmények között. A svéd területen például teljesen általános volt a lenézésük, a megalázásuk, nemes egyszerűséggel alacsonyabb szellemi képességűnek tartották őket, akik genetikai okokból képtelenek mondjuk városokban élni vagy komolyabban tanulni dolgokat. A tinédzser Elle-Marja is ebben a közegben nevelkedik: a helyi, svéd fennhatóság alatt álló, lapp gyerekeknek szóló iskolában él húgával, alkalmanként visszatér rénszarvaspásztor édesanyjához, aki a hegyek között sátorban lakik a többi rokonnal.

 

A Számi vér legérdekesebb kérdése talán az, hogy mennyire kell befolyással lennie a származásunknak, a kulturális örökségünknek az életünkre. Elle-Marjának ugyanis elege van abból, hogy számiként csak lenézést kap a svédektől, „cirkuszi bohócnak” tekintik, és hagyományőrző ruhájában még arra sincs esélye, hogy elvegyüljön egy táncmulatságon a többi svéd között, és ő is rátaláljon arra a fiúra, aki érdemes a szerelmére. De vajon ki tud törni ebből a béklyóból? Miként fogják fogadni a városban, be tud illeszkedni? És ami talán még fontosabb: miként fogja a saját közössége, a számik fogadni a döntését, el tud tőlük szakadni, amikor egyre inkább szükség van minden számi segítségére a hagyomány és a nép fenntartásához?

 

A választ persze sejtjük, főként, hogy a film keretes szerkezetében az idős Elle-Marja visszaemlékezésére épít (Maj-Doris Rimpi nincs sokat a vásznon, de pár perce alatt is csodálatos a játéka), ám az odavezető utat annál érdekesebb nézni. Amanda Kernell igazi felnövés-történetet rendezett, méghozzá a nagyon szerethető fajtából: örömmel figyeljük Elle-Marja botladozásait, pillanatok alatt megszeretjük örök kívülálló személyiségét, vele együtt nevetünk és örülünk a pozitív élményeknek (rég láttam ennyire szépen bemutatott tinédzser-szerelmi epizódot), no meg szomorkodunk, esünk kétségbe az akadályok miatt. És persze vele együtt őrlődünk a két világ között, amikor látszólag minden ellenünk dolgozik.

 

Szimpatikus film lett a Számi vér: jó elmerülni benne, csodálni a gyönyörű skandináv tájakat, hallgatni a számi joika izgalmas dallamait, figyelni a forgatókönyv részleteit, nézni Lene Cecilia Sparrok megragadóan fiatal, lelkes és reménykedő játékát. Nem elképzelhetetlen, hogy csak A szent, a gonosz és a motoros kevéssé minőséginek tűnő másfél órája miatt nőtt ekkorára a szememben ez a számi dráma, de szerintem ezt akkor is mindenkinek érdemes lenne megnéznie.

 

Még megtekinthető: április 11-én este a Toldi Mozi nagytermében.