Sebastian de Castell: Az áruló pengéje

Az áruló pengéje elolvasása előtt egy ideig gondolkoztam azon, hogy is kezdjem majd ezt az írást. Végtére is egy Magyarországon még ismeretlen fantasy írót kéne bemutatnom a debütáló regényével együtt. Mit tudok róla? A neve Sebastien de Castell. Kanadai. Kezdjük talán azzal, hogy amikor az egyszeri ember Kanadára gondol, tipikusan a favágók jutnak az eszébe meg a prémvadászok, nem az írók, különösen nem egy kis szegmensük, akik a fantasy zsánerében alkotnak. Kanada nem egy író nagyhatalom… De hallga csak! Ti is halljátok?! Valami motoszkálni kezdett agytekervényeim mélyén! Hiszen ismerek én már egy nagyszerű fantasy írót Kanadából! Dave Duncan istenien sikerült sorozatával, A király Pengéinek történetével a kedvencem lett az első oldala után, amit tőle olvastam! Meg ott a másik nagyágyú is, Steven Erikson! A több mint tízezer oldalra rúgó A Malazai Bukottak Könyvének Regéje címre hallgató regényfolyama a legjobb – bár nem a legkönnyebben befogadható – epikus fantasy, ami emberi mérce szerint egyáltalán megírható! Instant klasszikus, örök kedvenc! Meg ott van Guy Gavriel Kay is, meg Charles de Lint, meg R. Scott Bakker (nem, nem elírás, Bakker), meg Jo Walton, meg Ed Greenwood, meg… hát… szóval egy csomóan. Na jól van, elég is ebből. Kanada fantasy nagyhatalom lett valamikor a legnagyobb titokban – és a sci-fi szerzőkről (Robert J. Sawyer, William Gibson, Margaret Atwood, Robert Charles Wilson… és a többiekről) még szó sem esett. Mit tudok most, a könyv elolvasása után Sebastien de Castellről? Mindent, amit tudnom kell. Kanadai, aki fantasyt ír – és már bérelt helye van a három kedvenc kanadai szerzőm közt.

Az öregkabátosok sorozat első részében Tristia királyságának rövid, tízéves aranykorának a jóságos király halála miatt hirtelen vége szakadt. Az uralkodó persze nem ágyban, párnák közt hunyt el, hanem a lázadó hercegecskék – kik birtokaik önkényurai – jóvoltából szenderült jobblétre. Hűséges Öregkabátosai sem tudták őt megvédeni, vezetőjük, az Első Kántor kérésére – a király szigorú parancsára – letették a fegyvert, nem álltak ellen a törvényszegő uracskáknak. Tristiában, utolsó uralkodója előtt nem volt egyszerű az élet: a nemesek uralma alatt tengődőknek nem voltak jogaik, életük állandó veszélyben volt. A király halála után azonban a helyzet még jobban elfajult. Legendás Öregkabátosait – ők vándorbírák voltak, akiknek a törvényt kellett betartatniuk mindenfelé az országban – elkergették, rendjüket feloszlatták, tetteiket, intézkedéseiket eltörölték, míg nevük lassan szitokszóvá (trattari) vált a köznép ajkán. Mivel a hercegeknek a központi hatalomnak már látszólag sem kellett megfelelniük, ezért vidéken elszabadult a pokol: nincs törvény, és olyan sincs, aki betartatná azokat.

Ezen a ponton csöppenünk a történetbe, ahol három barát, ex-Öregkabátos munkaadójuk szemérmetlenül hangos üzekedését hallgatva folytat nem kifejezetten magas röptű diskurzust egy fogadóban… Tipikusan olyan kezdet ez – nemcsak a helyzet, hanem inkább a stílus –, amiből könnyen megítélhetjük, hogy a regényt nekünk szánta-e az ég, avagy akár abba is hagyhatjuk. Ugyanis végig ilyen marad. Rögtön látható, hogy rohadt vicces, hiába, hogy éppen igen komoly dolgok folynak, ez a három karakter, ezek… ezek… őrültek. Persze nem arról van szó, hogy vicceket mesélnek, vagy nem úgy viccesek, mint például egy Korongvilág-regény, hogy minden mondatban ott van kendőzetlenül a humor, amin kötelező kacagni, inkább a kifacsart világlátásuk a humor forrása. Mind a hárman teljesen különböznek a másiktól, a kötelesség, a becsület – és a gyerekkori barátság – kötötte őket egymáshoz. Végre egy újabb szeretetre méltó törvényen kívüli banda! Becsületük helyreállításáért, királyuk emlékéért, a nem létező törvény betartatásáért halálukig küzdenének, sőt, küzdenek is: két kardforgató és egy íjász az egész ország ellenében. Esélytelenségük miatt a történetük roppant felemelő, és ezt a pátoszt, ezt az eltúlzott hősiességet zabolázza meg a humor, a pikírt megjegyzések és a minden előjel nélkül a semmiből érkező – meglepő és ezért roppant hatásos – szarkasztikus megjegyzések képében.

A jók oldalán található kisszámú szereplő hátterének kidolgozottsága, egyedisége minden kívánalmat kielégít, de nagy szerencsénkre az ellenpólus is emlékezetes karaktereket vonultat fel hőseinkkel szemben. Nem meglepő módon a hercegek és talpnyalóik igazán irritáló alakok, ahogy a random gonosztevők sem két dimenziósak többnyire, ám az első kötet fő gonosza – nem mondom el ki lesz az, majd eljön az ő ideje is! – igazi mocskos szemétláda. Nagy szerencse, hogy Az áruló pengéje csak egy kitalált regény, és remélhetőleg így a szereplők sem élő személyekről lettek mintázva, mert ha igen, akkor biztosan valami Doktor Mengelés pszichopata lehetett a karakter szellemi elődje. Igazán kiakasztó alak, nem csoda, hogy az Öregkabátosoknál is kiverte a biztosítékot…

Engedjetek meg nekem egy rövid összefoglalást. Tehát: a szereplőket imádtam (illetve utáltam), a szerző stílusa nem is lehetne jobb – azt nem is említettem, hogy a nézőpontkarakter, Falcio val Mond néha kibeszél az olvasóhoz, mintha élőszóban mesélné el éppen, hogy mi történt vele, mire gondolt akkor. Ez a fogás eleinte nagyon furcsa volt, bár azért volt már néhány ilyen könyv a kezemben, de ebben végre tökéletesen működött is! A történet kiszámíthatatlan – na jó, egy-két csavar már elég messziről látszódott –, de tényleg. Legtöbbször úgy kanyarog össze-vissza, mint egy zabolátlan folyó. Folyton meglepetésekkel szolgál, sehol nem ül le egy kicsit sem. Vicces, drámai, izgalmas, akcióban gazdag, hősies, felemelő, meg nem is tudom én még mi a csoda, de csak szuperlatívuszokban tudnék róla beszélni, azt meg már inkább hagynám, a végén meg valaki megvádolna, hogy túlságosan is elfogult vagyok… márpedig nem. (Vagy mégis? Nem, biztosan nem.) Ettől a sok jelzőtől ugyanis nem lesz nehézkes a könyv, végig olvasóbarát marad. Tehát eddig minden a legnagyobb rendben. Folytassuk.

A világ a sötét középkor Itáliájára hasonlít. Lovagokkal, városállamokkal, bajvívókkal, bajkeverőkkel, bájkeverőkkel, hercegekkel – és halott királyokkal – teli. Ezt az ismerős felállást bolondítja meg egy kicsit a mágia, ami annyira jelentéktelenül van csak jelen, hogy a főszereplők sem hisznek abban, hogy egyáltalán létezik, úgy győzködik magukat, hogy talán mégis hihetnének a szemüknek, és talán az Öregkabátok, amikről a rend a nevét kapta, sem csak a szabásuk miatt olyan csodálatosak, hanem van bennük valami természetfeletti is. Az alig létező mágián kívül a gyermekmesékből ismert lények is kaptak egy kis helyet a könyvben: egyelőre még csak táltos lovak képében, de ennyi is bőven elég lesz az első kötetbe. Ebből annyit rögtön megtudhattunk, hogy mágikus lények is élnek ebben a világban, és egy pillanatig sem félek attól, hogy a következő részekben (egyébként az Öregkabátos sorozat jelenleg tetralógia) ne bővülne tovább a világ mágikus faunája.

A regénynek azért vannak hibái is. A szentek nevei az én ízlésemnek túl hosszúak voltak, és néhány jelenetben az időrenddel vagy a távolságokkal túlságosan könnyedén bánt a szerző. Például az egyik jelenetben megállnak száz méterre az ellenségüktől, hosszas párbeszédet folytatnak, majd mintha a legjobb barátok lennének, békésen ellovagolnak, az üldözőket meg úgy otthagyják az út közepén, mintha csak oda lennének ragasztva… Hmmm… Ezekre a lazaságokra (két-három ilyen rész van csak) az előolvasóknak vagy még inkább a szerkesztőnek kellett volna a szerző figyelmét felhívni, és a javításuk, logikusabbá tételük is körülbelül öt percet vett volna igénybe. Töredelmesen bevallom, annyira el voltam varázsolva a kötet egyéb értekei miatt, hogy nem érdekeltek (most) ezek a fajta hibák, hiszen semmit sem csökkentettek a mű élvezeti értékén.

Remélem, nem kérdés, hogy folytatom-e a sorozatot! Akár most azonnal is, merthogy nagy kedvencem lett. Nem csodálkozom a regény Morningstar-díjra jelölésén (ezt a legjobb újonc fantasy szerző kaphatja meg), csak azon, hogy nem nyerte el. 2015 legjobb debütáló regénye végül Brian Staveley könyve, A Csiszolatlan Trón krónikája sorozat első része, A császár pengéi lett, ami valóban szintén észbontóan szuper mű, szóval mégsem csodálkozom annyira. Biztosan óriási harc lehetett az élen… nem is tudom, hogy én melyikre szavaztam volna. Még szerencse, hogy senki nem kért fel erre…

Azért az is kiderült pár év alatt – amellett, hogy a kanadaiak kiemelkedő fantasy szerzők –, hogy amit a Fumaxnál (keménykötésben) kiadnak, azokat gondolkodás nélkül illik beszerezni. Na, nem mintha a puhakötésűek között ne találnánk dögivel szintén színvonalas regényeket, elég csak a Térség-sorozatra vagy a Riyria-krónikákra gondolni, na de Mark Lawrence, Anthony Ryan, David Benioff (pedig a Tolvajok tele még csak nem is fantasy!), Brian McClellan és most már Sebastien de Castell is… mindegyikük szenzációs.