Főkép

Az Annur Birodalom császára meghalt – sőt, nem csupán meghalt: meggyilkolták. Történhet ennél veszélyesebb egy egyébként sem teljesen stabil birodalommal? Bár az uralkodói család már évszázadok óta a Csiszolatlan Trónon ül, ez valójában vajmi keveset számít a nagyhatalmak játszmájában. Az Annur Birodalmat ráadásul nemcsak külső ellenségek (mint a vad, barbár urghulok) fenyegetik, hanem belül sincs minden rendben: a különböző vallások vezetői egyre nagyobb hatalmat követelnek, Intarra földi helytartója egészen odáig merészkedik, hogy saját hadsereget állít. Rendbe lehet még hozni egy ilyen országot? Adare, a császár lánya megpróbálja: bár neme miatt legfeljebb pénzügyminiszter lehet, de együttműködve a császár fiának visszatértéig hatalmon lévő régenssel, mindent megtesz azért, hogy Kaden ne csak romokat találjon az egykor virágzó Birodalom helyén.

 

Persze ehhez Kadennek vissza kell térnie a fővárosba – ami aktuálisan nem is tűnik olyan könnyű feladatnak. Apja még nyolc évvel korábban az Üres Isten szerzetesei közé küldte, hogy akolitussá válva megtanulja a semmi, az üresség istenének szokásait, de Kaden úgy érzi, nem tanult mást, csak fazekasságot és festést, ráadásul közben állandóan kínozzák, és mást sem érez, csak szenvedést – ráadásul, amikor a rend kolostora környékén egy veszélyes állat tűnik fel, Kaden korábbi, egyszerű élete is felbolydul. Valahogy így van ezzel a császár kisebbik fia, Valyn is: Kettralok között nevelkedik, és miközben a Birodalom elit, félelmetes, gyakorlatilag legyőzhetetlen harcosává válik, hamarosan rá kell döbbennie, hogy a császár fiaként az élete sosem lehet biztonságban. Miután értesül apja haláláról, azonnal rohanna bátyja megsegítésére, de ehhez előbb még le kell tennie a Próbát, amitől teljes értékű Kettral-harcossá válik. Ez pedig akár még az életébe is kerülhet...

 

Ahogy így végigolvasom az előző két bekezdésemet, meg gyorsan átfutom a fülszöveget, hirtelen nem is tudom, minek kellene felkeltenie a leendő olvasók figyelmét: elvégre ebbe semmi igazán új nincs. Láttunk már máskor is végnapjait élő birodalmat, a harcok, a vallás és az udvari intrikák elég gyakori szereplők a hömpölygő, epikus fantasy-ben, arról nem is szólva, hogy az összeesküvések útvesztője sem lehet igazán meglepő így 2015-ben – de tulajdonképpen akkor miért is kellene, hogy bárki kézbe vegye A császár pengéit? A válasz nem olyan egyszerű, de mindenképpen valahol az ötletek körül kezdeném el a keresgélést: amik ugyanis tényleg élővé és érdekessé teszik ezt a világot, azok az apró megoldások, az itt-ott feltűnő ötletek, amelyek bár önmagukban nem csábítanak arra, hogy azonnal belevessük magunkat ebbe a (szorosan szedett) ötszáz oldalba, együtt mégis egy hangulatos keveréket adnak ki.

 

Kezdve rögtön a két fiú környezetével: Kaden és az Üres Isten szerzetesei mintha csak a buddhizmus helyi megfelelőjét követnék – a vágyak és érzelmek nélküli állapot, a semmi hangsúlyozott elérésének célja olyan fűszert alkot Brian Staveley egyvelegében, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mondanám, hogy milyen izgalmas buddhista epikus fantasy-t olvasni, de egyelőre még csak az első lépéseket tettük meg ebbe az irányba, így csupán reménykedni merek abban, hogy a folytatásban tényleg érdekes úton halad tovább a szerző. És persze ott van Valyn is, akit a Kettralok között talán még Kadennél is nehezebb megpróbáltatások érnek: látszólag jó érzés a hatalmas, sas-szerű élőlények segítségével repülni, valójában a harcosok élete telis-tele van veszéllyel, és aki csak egy pillanatra nem figyel, az rögtön holtan végzi. Kettejük története bár elég lassan halad néha, de tele van izgalmas pillanatokkal – hamar megkedveljük őket, még ha olyan közel nem is kerülnek hozzánk.

 

Ugyan én elég nehezen vettem a történetvezetés ritmusát (az első háromszáz oldal aránytalansága elég szembetűnő volt: amikor végre valami igazán, körömlerágósan izgalmas esemény történne az egyik szereplővel, váltunk nézőpontot, hogy megint a lassú felkészülésbe merüljünk bele...), kétségtelenül könnyen megszeretjük az egyes figurákat – jó pont, hogy a mellékszereplők bár nem lettek túlságosan kidolgozva, de nincs hiányérzetünk, megismerjük őket annyira, hogy érdekes színfoltjai legyenek a történetnek. Ehhez képest kicsit furcsa volt olvasni Adare történetszálát, ugyanis talán harmadannyi időt (vagy ha úgy tetszik, oldalt) kapott, mint testvérei: így aztán alig pár fejezet alatt kellene megkedvelnünk, de szerencsére a végére ez is megérkezik, hogy a következő részben legalább annyira várjuk az ő történetét, mint a többiekét. A befejezés ugyanis határozottan nagy erőssége a regénynek: beérnek a régóta húzódó szálak, hogy a finálé teljesen lenyűgözzön – és számoljam a napokat a következő rész megjelenéséig.

 

Ami miatt mégsem tudok nyugodt szívvel lelkesedni, azok a fránya elvárásaim: a kiadó ugyanis némileg megtévesztett. Ha elnézek a Gabo SFF sorozat címeinek listáján, ami elsőre szembetűnik, az a sajátos látásmód, az egyedi hangulat, az eredeti ötlethalmaz – azért szeretem a Gabo SFF könyveit, mert mind valami olyan nézőpontból közelítenek a zsáner témáihoz, amit eddig még nemigen láttunk (az persze más kérdés, hogy ez nem mindig tetszik mindenkinek). A császár pengéi ehhez képest erős kivétel, sokkal inkább el tudnám képzelni a Fumax Kiadó kínálatában. Persze ez nem kell, hogy bárkit is eltántorítson az olvasástól, csak jó észben tartani, hogy az egyébként igen tetszetős kötet inkább egy klasszikus stílusú epikus fantasy-t rejt, mintsem valami nagyon különleges regényt – most már csak abban bízok, hogy így is megtalálhatja az olvasótáborát Brian Staveley első regénye (az elvárások ugyanis fordítva is működnek: aki szeretne hasonlót olvasni, nem biztos, hogy itt keresi). Sajnálnám, ha a folytatást már nem olvashatnánk...