Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Rhiannon Giddens: Freedom Highway (CD)

 

Rhiannon Giddens neve biztosan ismerős az amerikai kortárs népzene, vagy annak határterületei iránt érdeklődők számára, hiszen ő énekelt a több mint tíz évvel korábban indult Carolina Chocolate Drops együttesben, és bizony amit műveltek, az nem volt híján sem az eredetiségnek, sem a tehetségnek. Aztán Giddens szólókarrierbe kezdett, ami szintén sikeres lett, 2015-ben megjelent az első lemeze, a Grammy-díjra jelölt Tomorrow Is My Turn. Eltelt két év, és kezünkbe vehetjük az új daloskönyvet, benne tizenkét új nótával, amelyek jellegzetesen amerikai folk darabok, szókimondó, politikus, illetve társadalomkritikus szövegekkel, miközben a zene úgy merít a hagyományokból, hogy azok régi-új ruhában pompáznak.

 

A lemez brutálisan indít, a minimalista bendzsó-dob-basszus minden nagyzenekarnál jobban kiemeli a „At the Purchaser`s Option” mondanivalóját. Egy fekete rabszolganő arról énekel, hogy ha eladják, akkor a gyermekét csak akkor viheti magával, ha a vásároló is úgy akarja. A reménytelen helyzetben azzal erősíti magát, hogy a testét, a csontjait, a vérét megvehetik, de a lelkét nem. Zenével együtt az ének hihetetlen erővel bír – s nem mellékesen megadja az alaphangot (engem a protest songokra emlékeztet), ami végig velünk marad.

 

Az igazán csodálatos, hogy miközben a szövegek később sem lesznek vidámabbak, az énekesnőre, és CCD-re jellemző zenei változatosság megmarad. Itt békésen elfér egymás mellet a „Birmingham Sunday” templomi zongorajátéka (no meg gospelje) és a „The Angels Laid Him Away” countryja, vagy a „Julie” bendzsó-basszus kettőse. Szerencsére a sok szomorúság mellett vidám muzsikával is találkozunk, gondolok itt a „Hey Bebe” részben cajun gyökereire vagy a „The Love We Almost Had” táncritmusára, és nem utolsó sorban a „Better Get It Right the First Time” rapjére.

 

A Freedom Highway nem hivalkodik, csak teszi a dolgát, elmondja véleményét Amerikáról, módosítja a „régen minden szép és jó volt” képet. Zeneileg pedig színtiszta kényeztetésben részesíti a hallgatót, köszönhetően annak, hogy Rhiannon Giddens és zenekara alaposan ismeri a különféle stílusokat, és teljesen hitelesen játszanak azokban. Azt mondjuk nem hiszem, hogy ezzel az albummal felkerül a kereskedelmi rádiók toplistáinak élére, abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy nála jó helyen van a fiatal Bob Dylan, vagy még inkább Woody Guthrie öröksége, mert megőrzi, ápolja, mi több, modernizálja, aktualizálja és nem utolsó sorban kiterjeszti azt.

 

Kinek ajánlom: modern amerikai daloskönyv, politikus szövegekkel, zavarba ejtően változatos zenével – folk, country, blues, vagyis inkább a kortárs amerikai világzenét kedvelőknek ajánlom.

2017-ben megjelent album (Nonesuch).

A projekt weboldala: www.rhiannongiddens.com

 

 

 

Dawda Jobarteh: Transitional Times (CD)

 

Amikor az ember muzsikus famíliába születik, akkor rosszabb esetben egy életre elmegy a kedve a zenélésről, és valami egészen más foglalkozás után néz. Másik forgatókönyv esetén a látottak-hallottak alapján ő is kedvet kap a hangokkal történő varázslathoz. Ez utóbbi azért szerencsés, mert így első kézből lesheti el a fortélyokat, kutatás és tanulás nélkül rögzülnek fejében a dallamok, és pontosan tudja, milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal jár a muzsikuslét.

 

Aki igazán tehetséges, az nem elégszik meg a szülei, nagyszülei által ezerszer eljátszott dalok mégoly ihletett ismétlése révén elérhető elégedettséggel. Az messzebbre lát szülőföldje határánál, többre, másra vágyik. Ez történt a gambiai Dawda Jobarteh kora művésszel – ő a jazzban találta meg azt a pluszt, amely segítségével megfogalmazhatja a benne motoszkáló a melódiákat. Mindez a tavaly októberben megjelent második lemezén bontakozik ki a maga teljességében, ahol a hagyományos népi motívumok és a jazz úgy ötvöződik, hogy valami új, ígéretes jön létre.

 

Minél többet hallgatom, annál jobban elvarázsol ez a muzsika, egyszerűen bámulatos, ahogyan a kora, ez a jellegzetes afrikai hangszer nyugati zenét játszik. Nem csak az olyan nyilvánvaló szerzeményekre gondolok, mint a John Coltrane kompozíció (Transition) személyre szabása, hanem például a többnejűség (és az ebből eredő társanyaság) ihlette „Mba Sina” címűre. Jobarteh olyan könnyedséggel teremt egymástól eltérő hangulatokat, ahogyan az ujjai repülnek a húrok felett, és olyan magától értetődően építi be zenéjébe a különféle kultúrákat, ahogyan mi bevásárolunk a piacon. A hangszerelést csak dicsérni tudom, túlzástól mentes, minimalizmusba hajló, de ahol kell, ott bátran megszólal a szaxofon, a gitár, Salieu Dibba pedig hol afrikai ritmusokat varázsol elő ütőhangszereiből, hol kedvére kísérletezik. Hiába az instrumentális darabok tisztasága, fülemben mégis azok maradnak meg jobban, ahol Jobarteh énekel, az „Efo” pedig egyenesen a hónap slágere nálam, egyszerűen mindig eszembe jut, ezt dúdolom (ez hallható a mellékelt videón). Egyszerű, mégis olyan szép, amibe óhatatlanul beleborzong a hallgató.

 

Kinek ajánlom: a kora kedvelőinek, illetve a jazz és a fekete kontinens találkozására kíváncsiaknak.

2016-ban megjelent album (Sterns Music)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/DawdaJobarteh.band/

 

 

 

Te Vaka: Beats (CD)

 

Tavaly decemberben került mozikba a Disney 56. egészestés rajzfilmje a Moana (nálunk Vaiana címmel vetítették). A Csendes-óceánon játszódó történetből a stúdióra jellemző módon ezúttal sem hiányoznak azok a dalok, amelyek legalább annyira emlékezetesek, mint mondjuk a főszereplők. Most a zene hitelességére is figyeltek, ezért aztán felkértek egy autentikus énekes-dalszerzőt, hogy aktívan részt vegyen a filmzene megírásában. Ez okos döntésnek bizonyult, hiszen így olyan dalok születtek, mint a „We Know the Way” vagy a „Logo Te Pate”, de Opetaia Foa`i jelenléte nyilvánvalóan hatással volt a másik két zeneszerzőre is. Ha úgy nézem, akkor ez elismerése volt mindannak, amit az 1995-ben alapított Te Vaka együttes két évtized alatt elért. Értem ez alatt, ahogyan „modernizálták” a polinéz zenei hagyományokat, no meg arra a rengeteg koncertre, amelyek révén nagyon sok emberrel megismertették ezt a fajta muzsikát.

 

Az idén februárban megjelent album címe láttán azonnal az Iron Maiden második dobosa (Nicko McBrain) jutott az eszembe, aki annak idején felvett egy, az ütősökre koncentráló lemezt (Rhythm of the Beast), valamint Mike Terrana hasonló kiadványára. Ez az érzés csak megerősödött bennem, amikor megtudtam, hogy az idén februárban megjelent CD tíz szerzeményét a Te Vaka vezető ütőse, Opeteia legkisebb fia, Matatia Foa`i jegyzi. Aki hatéves kora óta zenél, és elmondása szerint ezt a lemezt kifejezetten táncosoknak írta, hogy legyen mire új koreográfiákat kreálniuk, vagy egyszerűen csak új tánczenét kapjanak.

 

Az első kellemes csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy az előtérbe helyezett ütőhangszerek mellől azért az ének sem hiányzik, szokatlan, szaggatott, szinte csak a ritmusokat kommentáló szövegek csak fokozták az egzotikum élményét. A szakadatlanul áradó poliritmikus támadás, az egymást erősítő különféle ütőhangszerek elhitetik a hallgatóval, hogy ez autentikus törzsi zene – pedig nem. Kortárs polinéz zenének, világzenének sokkal inkább mondom – és ez ugyanúgy nem vesz el semmit az élményből. Az általában két-három perces szerzemények olyan kultúrát képviselnek, amely nagyon eltér a miénktől, de elsősorban nem az egzotikum miatt érdemes rászánni az időt, hanem mert egyszerűen profi zenészek ihletett játékát őrzi a lemez. Olyan szintű táncra pedig végképp nem vállalkozom, mint amilyen a mellékelt videón látható.

 

Kinek ajánlom: elsősorban a ritmusok, az ütőhangszerek kedvelőinek ajánlott, valamint a csendes-óceáni, a polinéz muzsikát szeretőknek.

A 2017-ben megjelent album (Spirit Of Play Productions).

Az együttes weboldala: http://www.tevaka.com/