Főkép Ahogy az angol nyelv képes szinte bármilyen idegen elemet befogadni és organikus módon magába olvasztani, az amerikai népzenének ugyanúgy sikerült eleven, a hagyományok és az eredetiség állandó egymásra hatásától lüktető műfajcsoportnak megmaradnia. A ma is számtalan formában populáris countrytól az urban folkon át a máig ihlető erejű, valójában régóta nem bőrszínhez kapcsolható bluesig virágzik ez a sajátos zenei nyelv. A legkülönlegesebb mégis talán a tradicionális néger népzene, amely furcsamód csaknem ugyanannyit köszönhet a brit bevándorlóknak, mint az egykor rabszolgaként behozott afrikaiak leszármazottainak. Ezt a vonalat képvisel az észak-karolinai bendzsó-együttes: a sokat mondóan csokipralinéról elnevezett Carolina Chocolate Drops.
 
Az alapvetően háromfős, 2010-ben saját kategóriájában Grammy-díjjal jutalmazott csapat hetedik (a Nonesuch kiadónál pedig harmadik) albuma újfent a megőrzött tradíció és a fiatalos lendület tökéletes keveréke, melyben az olyan olcsó, eredetileg rögtönzött és bárki számára hozzáférhető instrumentumok, mint az egymáshoz ütögetett két csontdarab vagy az ütőhangszerként használt kanna bizonyos fokig a cigányzenéhez teszi hasonlatossá zenéjüket, míg a szájjal rögtönzött ritmus a hip-hopban felhígított gettó-rap gyökerekre emlékeztet, a bendzsók használata az ültetvények néger bluesaira és a bluegrassre vezethetők vissza, a hegedű és a gitár pedig az Amerikába importált ír-skót-angol tánczenék jellegzetes hangszerei.
 
Nem lehet véletlen, hogy a lemez már elsőre is slágergyanús dala épp az a „Country Girl”, melyben mindezen elemek talán a legtökéletesebben keverednek. Rhiannon Giddens hangja és stílusa az ünnepelt rhythm and blues énekesnőket is megszégyeníti, a kíséret látszólagos egyszerűségében is egészen rendkívüli, a szöveg pedig alapvetően a country pop sztárjainak dalaiból ismerős témát feszeget. Hasonlóan eredeti ötlet az ír furulya helyett nádsípot használni a „Run Mountain”-ban, ami a hegedűvel, a bendzsókkal és a refrénben felelgető vokállal együtt egyszerre idézi az ültetvények angolszász és néger hagyományait, és keveri azokat a ma hangjaival. A címadó „Leaving Eden” ugyanakkor már-már klasszikus, kissé soulos beütésű ballada, gitár- és csellókísérettel, amihez időnként szívfájdító mandolinmelódia csatlakozik. A „Read ’Em John” a cappella előadott, mindenekelőtt az amerikai katonák menetdalaira emlékeztető, pattogós nóta, amit a tapskíséret tesz mégis inkább táncos jellegűvé, miközben „No Man’s Mama” a két világháború közt működő jazz-bárok hangulatát idézi.

 

Csupán öt dalt emeltem ki a tizenötből, ám lényegében bármelyikről elmondhatnám, milyen módon őrzi és keveri a különböző tradíciókat, és milyen megoldásokkal viszi bele mindebbe a modernséget. Hirtelenjében esetleg ellentmondásosnak tűnhet a megállapítás, hogy az együttes (nem mellékesen multiinstumentalista) tagjainak nem egyszerűen a vérében van a zene, hanem ténylegesen elsőrangú hangszeres játékosok, jobban odafigyelve a számok minden kétséget kizáróan ezt igazolják. A stílusok és műfajok mélyreható ismerete, a bluegrass, a hip-hop, a jazz és a soul és még ki tudja hány formanyelv elemeit ennyire eredetien ötvözni, és mindezt ilyen egyszerűséggel, ennyire magától értetődően tenni a megszokottnál jóval nagyobb képzettséget, nyitottságot és zsenialitást feltételez.
 
Ennyiből is jól látszik, úgy érzem, hogy a Carolina Chocolate Drops a több százados, de mai is élő hagyományt mennyire szabadon, mindenféle kötöttség nélkül értelmezi, és ugyan a hazai előadók közül szinte adja magát a Csík Zenekarral vonható párhuzam, Dom Flemmons, Rhiannon Giddens és Hubby Jenkins projektjét – az amerikai kritikusokkal egyetértve – mégis inkább a fúziós jazzhez érzem közel a crossover megjelenési formái közül. És bármennyire távol álljon is a valódi amerikai folklór a magyar gondolkodástól, mivel a ma népszerű műfajok többsége az ír és néger gyökerekből táplálkozik, aligha hiszem, hogy bárki idegennek találja majd ezt a vibráló, korlátokat nem ismerő, felszabadult zenét.
 
Az együttes tagjai:
Dom Flemons – vokál, pergődob, nagydob, csontkanál, négyhúros bendzsó, kanna, nádsíp, gitár, ének
Rhiannon Giddens – hegedű, öthúros tökhátú bendzsó, öthúros cselló bendzsó, vokál, ének
Hubby Jenkins – öthúros bendzsó, mandolin, gitár, ének, csontkanál
Adam Matta – beatbox, vokál, tamburin, ének, énekelt basszusgitár
Leyla McCalla – cselló, vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Riro’s House
2. Kerr’s Negro Jig
3. Ruby, Are You Mad at Your Man?
4. Boodle-De-Bum-Bum
5. Country Girl
6. Run Mountain
7. Leaving Eden
8. Read ’Em John
9. Mahalla
10. West End Blues
11. Po’ Black Sheep
12. I Truly Understand That You Love Another Man
13. No Man’s Mama
14. Brigg’s Corn Shucking Jig / Camptown Hornpipe
15. Pretty Bird
 
Diszkográfia:
Dona Got A Rablin’ Mind (2006)
The Great Debaters (2007) – filmzene
Heritage (2008)
Joe Thompson And The Carolina Chocolate Drops (2009)
Genuine Negro Jig (2010)
Carolina Chocolate Drops / Luminescent Orchestrii (2011)
Leaving Eden (2012)