Interjú: Per Petterson – 2015. október

Per Pettersonnak a Scolar Kiadó gondozásában eddig három kötete jelent meg: a Lótolvajok, az Átkozom az idő folyamát, illetve a Megtagadom. Ez utóbbi megjelenésekor járt utoljára Magyarországon, mi is ekkor ültünk le vele interjúzni. A szerzővel Szabó Dominik beszélgetett; az interjú elkészültében hálás köszönettel tartozunk Bak Róbertnek és Lipka Borinak.

 

Mi itt Magyarországon nem igazán ismerjük a norvég irodalmat, sajnos elég kevés jelenik meg hazánkban. Vannak esetleg kifejezetten irodalmi példaképei?

 

Egy magamkorabeli felnőtt férfinak általában gyerekkorában Knut Hamsun volt a példaképe, csak hát némileg „nemzeti” probléma, hogy neki volt egy kis náci múltja. De a korai könyveiben ez egyáltalán nem érezhető, és abszolút ő tekinthető az irodalmi példaképemnek.

 

Azt hiszem az igazán nagy áttörést a Lótolvajok című regénye hozta. Ez mennyit változtat egy író életében?

 

Könnyű lenne azt mondani, hogy nem igazán változtat a dolgokon, de azért igen. Egyrészt onnantól kezdve mondhatom azt, hogy a műveimből és az írásból meg tudok élni. A másik pedig az, hogy az ember közben arra is gondol, hogy mennyire nagy nyomás nehezedik rá, akár külföldi, akár belföldi részről… várják az új könyvet, fogja-e hozni ugyanazt a színvonalat, stb. De közben igyekszem, hogy ez a nyomás ne zavarjon, mert olyan könyvet írok, amilyet tudok. Megpróbálom nem hagyni, hogy ez a nyomás ne befolyásolja, merrefelé haladok: a Lótolvajok utáni következő könyvem nagyon más volt, akkor az volt bennem, és igyekeztem, hogy a külső elvárások ne zavarjanak.

 

A könyveiben jellemzően nagy szerepet kap a fizikai munka és a természetközeli élet. Ez mennyire jellemző Önre?

 

Alapvetően én egy városi srác vagyok, Oslóban születtem, és sokáig ott is éltem, aztán végül egy szerelem miatt költöztem ki Oslóból, de ez egyébként nem volt tervbe véve. De alapvetően nagyon érdekel, és szeretem a fizikai munkát, elsősorban abból az aspektusból, hogy az emberi test milyen sok mindenre képes, és hogy mennyire el tudja kapni az embert a fizikai munka öröme, hogy mennyire sok mindent el tudok érni, az agyamat is teljesen elönti ennek az öröme.

 

Ehhez kapcsolódóan kérdezném: hogy telik egy tipikus napja?

 

Egy klasszikus nap úgy kezdődik, hogy hétkor elmegyek dolgozni, aztán várom, hogy történjen valami… de szinte minden nap úgy ér véget, hogy nem történt semmi. Aztán amikor hazamegyek, és a feleségem megkérdezi, hogy mi volt, akkor gyorsan elmenekülök, és mondom, hogy inkább ne is szóljon hozzám. Persze azért érzem ezt tipikusnak, mert ezekre a napokra emlékszem jobban. Amikor elkészül és kijön a könyv, akkor elcsodálkozom, hogy úristen, hogy is lett ez így kész a sok ilyen típusú nap után… de közben természetesen vannak olyan napok, amikor nagyon sok jó dolog történik.

 

Regényeinek egyik alapvető konfliktusforrása a szülő-gyerek viszony, ami jellemzően elég problémás. Ez mennyire eredeztethető vissza a Scandinavian Star komphajó tragédiájára?

 

Alapvetően nem a hajótragédiától indult ennek a fajta konfliktusnak a feltárása. A korábbi műveimben is megjelenik már a család, illetve az ilyen fajta konfliktusok, de nyilván a tragédia után ez felerősödött. Az In The Wake (magyarul még nem jelent meg – a szerk.) című könyvemben már azt is elkezdtem pedzegetni, hogy mennyire nagy jelentősége van annak, hogy bizonyos dolgok már túl későn jutnak az ember eszébe. Édesapám is meghalt a hajókatasztrófában, amíg élt, nem volt közeli kapcsolatunk, nem igazán beszélgettünk, és a tragédia után tudatosodott bennem, hogy most már túl késő. Az In The Wake ezt tárja fel, és ez a téma még mindig foglalkoztat, és a későbbi könyveimben is előkerül.

 

A főhőseinek életére jellemzően valahogy kihat a múltjuk, valamilyen módon mindig kapcsolatba kerülnek a múlttal. Ön szerint ennyire lehetetlen szakítani azzal, ami elmúlt?

 

Alapvetően nem lehet kiküszöbölni a múltnak a hatásait. Talán William Faulkner mondta, hogy igazából ennek hatására vagyunk most azok, akik, azok miatt, amik történtek velünk, a múlt hatásai miatt… ezzel én is tökéletesen egyetértek. Amikor elkezdtem írni a Lótolvajokat, elgondolkoztam azon, mi lenne, ha egy nap alatt játszódna az egész, a jelenben. Két-három oldal után beütött, hogy a múltnak mennyi hatása van az emberre most. Magánemberként is nehezen tudok magam mögött hagyni dolgokat, inkább viszem őket magammal tovább. Ezek mindenképp befolyásolják azt, hogy milyenné alakul az ember a jelenben vagy a jövőben.

 

Minden válasza után felmerült bennem, úgyhogy most már meg kell kérdeznem: meg tud változni az ember?

 

Alapvetően nem képes változni az ember. Nagyon alulértékeljük a bennünk rejlő sötét oldalt. Régebben nagyon radikálisan gondolkodtam erről a kérdésről, szinte már utópisztikusan radikálisan: ugyanazok a háborúk ismétlődnek, ugyanazok a fájdalmak, ha megnézzük a történelmet. Ez az utópisztikus radikalizmus azért veszélyes, mert rákényszerítjük ezeket az eszméket olyan helyekre meg emberekre, akiknek ez nem megfelelő, aminek akár katasztrofális eredményei is lehetnek. De alapvetően még mindig nem látom túl rózsásnak a jövőt.

 

 

Az ön regényeinek főhősei jellemzően nagyon magányos emberek, akik ugyan nem küzdenek komolyabb egzisztenciális problémákkal, sok mindent átélnek, középkorúak, mégis többnyire egyedül élnek. Ez a féle magányosság mennyire jellemző önre?

 

Most semennyire, de korábban eléggé jellemző volt. Alapvetően magányos típusú ember vagyok. Egzisztenciális jellegű aggodalmaim az elmúlt tíz évben, a Lótolvajok megjelenése óta nem igazán vannak, de korábban ez azért nem így volt, szóval a korábbi könyveimre ez nem húzható rá. Egy írónak pedig hivatásából fakadóan valamennyire magányosnak kell lennie: egyrészt megéli a saját életét, másrészt pedig megfigyeli mások életét, a külvilágot, ehhez viszont el kell szakadnia saját magától. Sokan azt hiszik rólam, hogy én nem ilyen vagyok, mert interjúkat adok, utazom, bemutatom a könyveimet, de az „igazi én” nem érzi úgy, hogy most itt van. Valamilyen szinten mindig magányos marad.

 

Az általam olvasott legtöbb skandináv regényre jellemző ez a fajta magányosság. Mennyire érzi ezt skandináv össztársadalmi problémának?

 

Nem igazán skandináv jellegzetességnek mondanám, hanem inkább norvégnak. Például Dániában a könyveimet szinte egzotikusnak tartják. De valahol ez természetes, hogy egy olyan országban, ahol korábban négy, most ötmillió ember lakik hatalmas terekkel, erdőkkel, hegyekkel körülvéve, kialakult az, hogy az emberek elvonulnak. Vesznek, bérelnek, vagy akárhogy szereznek egy kis faházat az erdőben, nomád körülmények között élnek ott, és az egész egy kicsit idealizált képet kapott: levadászni a vacsorát, vizet hozni a folyóból, áram helyett csak tüzet gyújtani… alapvetően nekem is tetszik ez a fajta életmód. Egy kicsit ez eltűnőben van, de például a szomszédom, aki egyébként nő, tehát előfordul, hogy a nőkben is megvan ez az elvonulási vágy… szóval ő mondta, hogy már túl nagynak érzi a faházát, és egy még kisebbet és egyszerűbbet szeretne fent a hegyekben. Dániában és Norvégiában is egészen sok könyvemet veszik, de egészen más miatt olvassák őket, más miatt népszerűek. Dániában inkább kicsit különleges, ahogy és amiről írok, a norvég olvasóktól viszont sokszor azt hallom vissza, hogy „hú, ez rólam szól, a férjemről szól vagy egy ismerősömről szól”, illetve kérdezik, hogy miként tudom ennyire megragadni ezt a nemzeti lelkületet.

 

Erre a nemzeti lelkületre visszatérve: úgy érzem, hogy mi itt Magyarországon nem igazán vagyunk elégedettek magunkkal és a saját életstílusunkkal. Ez mennyire jellemző Norvégiára?

 

Most talán egy kicsit jobban, mint korábban. A háború után minden rossz volt egész Európában, és az újjáépítésnél nagyon nagy összefogás valósult meg Norvégiában, és akkor még kevésbé érződött a társadalmi rétegek közti szakadék, nem is volt igazán szakadék, kisebbek voltak a különbségek. Az egész nemzet összefogott az ország újjáépítése érdekében. De most, valószínűleg azért, mert egy bizonyos réteg több pénzt keres, Norvégiában is megjelent ez a fajta elégedetlenség, az aggodalmak például a környezeti károk miatt, hogy mennyire lesz biztos jövője az új generációknak. Én alapvetően elégedett vagyok az életemmel, most, hogy már meg tudok élni az írásból, viszonylag elvonult életmódot tudok folytatni, nem kell a városba járnom munkát keresni, van feleségeim, gyerekeim, háziállataim, akiket szeretek. Ez azért nem általános Norvégiában, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ez mind megvalósult. Hiába Norvégia az egyik leggazdagabb ország a Földön, a társadalmi rétegek közti különbség óriási. Létezik persze valamiféle szociális védőháló, ami nem engedi, hogy a szegények éhen haljanak, de a társadalom alsó harmada elég rossz helyzetben van, a felső rétegek pedig egyre gazdagabbak lesznek. Egy hatalmas szakadék alakul ki, a középosztály pedig talán szűkül egy kicsit, ami gyengébbé teszi az egész társadalmi összefogást, mivel az alsó rétegek úgy érzik, hogy a gazdagabbak egyáltalán nem foglalkoznak velük, mintha nem is abban a világban élnének. „Mi fizetjük az adót, ők meg alig”… és ettől gyengébb lesz az egész társadalom, ami nagyon rossz.

 

Talán kicsit túlzottan negatív lett a végkicsengés, de azért nagyon szépen köszönjük az interjút, és további sok sikert kívánunk!