Főkép

„Ahogy a fuldokló lelki szemei előtt lepereg élete filmje, most éppúgy lepergett a komornyik előtt azon alkalmak hosszú sora az elmúlt években, amikor lekeverhetett volna egy hatalmasat ennek a fiatalembernek, de elmulasztotta. És most már késő. A soha vissza nem térő lehetőség felett érzett keserűségében megrándult az arca.”

 

Időnként, miután jól kiszórakoztam magam az éppen aktuális Wodehouse regényen, eszembe jut az évekkel korábban összeállított életrajz, és az abban fellelhető címlista. Tekintélyes hosszával a mai napig lenyűgöz, kivált ha hozzágondolom a filmes ténykedését, és azt a pár évet, amikor cseppet sem voltak optimálisak a körülményei az alkotásra. Azonban ez egyáltalán nem érződik a regényein – legalábbis nem emlékszem ilyesmire –, a töretlen optimizmus, illetve az élet bármiféle izmustól mentes dicsérete sugárzik belőlük. No meg a szerelem igenlése, és nem lehet elmenni nosztalgikus felhang nélkül eme magasztos érzés mellett, mert nála ez többet jelentett, mint manapság. Az ő fiataljai az igazit keresik, és hajlandóak maradéktalanul átadni magukat annak a különleges állapotnak, amit a nagybetűs szerelem jelent (testiség nélkül – mondom, az egy másik kor volt).

 

Pedig a körülmények akkoriban sem voltak ideálisak, a szülők, nagybácsik, nagynénik akkoriban sem késlekedtek ifjabb rokonaikat a helyes útra tereli, és bizony rendre felbukkannak számító emberek, akik nem a másik javát akarják, hanem saját anyagi boldogulásukat, vagy más módon történő előrejutást tarják elsődlegesnek. Tudom, ezen momentumok egy része rendre visszaköszön Wodehouse írásaiban, de ragaszkodom az állításomhoz, miszerint prózája ennek ellenére sem válik unalmassá, minden alkalommal mosolyt csal az arcomra, és elmélkedős pillanataimban komoly gondolatokat idéz elő.

 

„Ne légy már ennyire lenéző az arisztokráciával szemben! Ők sem rosszabbak nálad.”

 

Most például azon kezdtem el az utolsó mondat elolvasása után filozofálni, hogy milyen fura az élet, és mennyire szükséges/ajánlott a nyitott szemmel/szellemmel történő részvétel. Itt van a férfi főszereplő (Tony), aki első felbukkanásakor arisztokrata, vőlegény, és nagyjából elégedett a helyzetével. Aztán történik ez meg az, és mire kettőt pislant, a vidéki nagybirtokos helyett egy londoni fodrászüzlet tulajdonosaként várja a kuncsaftokat – mondanom sem kell, semmit nem ért a hajvágáshoz, a borotválást pedig már meg sem említem. A gyökeres változás azonban keserűség helyett inkább lehetőséget jelent számára, és más szemmel nézi a világot, rokonait, alkalmazottait. A könnyebb út helyett a nehezebbet választja, a biztos helyett a bizonytalant. Éppen ezért nő nagyot a szememben, főként mert tartja magát az elveihez, menet közben sem csábul el, hiába a rokonok kapacitálása, nem változtatja meg döntését.

 

Mindenkit megnyugtatok, a következő bekezdések nem arról szólnak, hogy holisztikusan vagy ezoterikusan szemlélve mindenki hagyja maga mögött addigi életét; úgy gondolom, akinek egy csöpp esze van, az képes megtalálni a boldoguláshoz vezető utat, legfeljebb nem találkozik az igazival – ez bizony előfordulhat. De néha tényleg nem árt rászánni egy kis időt a helyzetértékelésre, tényleg jó helyen vagyunk, mi az, amit esetleg csinálhatnánk máshogy, mással, stb.?

 

Amikor ezen túl vagyunk, akkor erőgyűjtés és inspirációkeresés céljából vegyük le a polcra utoljára felkerült Wodehouse gyöngyszemet, mert ha mást nem, a derűt minden alkalommal megkapjuk. A párbeszédei meg egyszerűen utánozhatatlanok, megérdemelten kapott ezért (is) lovagi címet.

 

„– Ó, fogd be, apa!

Mr. Waddington sértettem felfújta magát.

– Ó – mondta - Az én fiatalkoromban a lányok tisztelettel beszéltek az apjukkal.

– Talán másfajta apjuk lehetett – vélekedett Violett.”

 

Wodehouse életrajz