Anna Kim: Jéggé dermedt idő

Alapigazság, de többnyire nem szoktunk kellő mélységben elgondolkodni azon, hogy egy elkészült művet mennyire meghatározza a szerzője származása, sorsa és korábbi élete. Az általam nemrég befejezett vékonyka kötet esetében ez hatványozottan így van: a Jéggé dermedt idő szerzője, Anna Kim ugyanis olyan életutat járt be, ami, mondhatni, predesztinálta arra, hogy egy ilyen furcsa, nyomasztó és nem mindennapi alkotással álljon elő.

A szerzőnő ugyanis dél-koreai származású, ám az egykori NSZK területén felnövő, ma már pedig Ausztriában élő fiatal alkotó, akinek kora ifjúságától kezdve alapélménye volt a kívülállás, az idegenségérzet, illetve a küzdelem az ázsiaitól olyannyira különböző német nyelvvel (bár természetesen anyanyelvi szinten beszél németül, de családjával mindvégig koreaiul kommunikált). Ennek fényében már persze nem akkora meglepetés, hogy ez az Európai Unió Irodalmi Díját is elnyerő kisregény ennyire sűrű, megterhelő, sok erőt és energia-befektetést igénylő alkotás lett, ami ráadásul minden bizonnyal csak keveseknek fog megnyílni igazán. De hogy mégis miről szól?

Ez az alig 150 oldalas alkotás a délszláv háborúkban meggyilkolt emberek felkutatásával foglalkozó Nora szuggesztív és hipnotikus hatású monológja, aki ezt a szövegfolyamot szeretőjéhez, ahhoz az egyes szám második személyben megszólított Luanhoz intézi, aki maga is évek óta kutat eltűnt felesége után. De hiába van kettejük között szexuális kapcsolat, ez a szöveg olyan hideg, steril és távolságtartó, amivel csak igen ritkán találkozhatunk. A Vörös Keresztnek dolgozó Nora, mint valami veterán rovarszakértő, a lehető legteljesebb precizitással (egyfajta a szemlélőt kizáró, de mégis mindent láttató nagyító mögé bújva) figyeli és kommentálja az albán férfi minden rezdülését, emlékszik vissza megismerkedésükre, közös életükre, vagy meséli el a férfi emlékeit feleségével kapcsolatban, illetve szakértőként elemzi annak gyászmunkáját, az imádott asszony elvesztésének feldolgozását.

És miközben folyik ez az iszonyatos módon monoton szöveg (le a kalappal a fordító, Tatár Sándor előtt, hihetetlenül nehéz lehetett átültetni magyarra) –, ami falat képez a monológ és az azt olvasó között, meggátolva az embert abban, hogy azonosuljon vagy különösebben együtt érezzen a szenvedőkkel és áldozatokkal –, Kim minduntalan belecsempész olyan fajsúlyos témákról szóló esszébetéteket, mint az egymástól eltérő kultúrák közötti átjárhatóság / átjárhatatlanság, az egyén és a közösség viszonya, a háború igazi arca, az Élet és Halál mibenléte, vagy a gyász szavakkal leírhatóságának kérdésköre. A dél-koreai / osztrák szerző kisregényét leginkább Javier Marias esszéregényeihez hasonlítanám, bár az itt ábrázolt világ korántsem annyira otthonos, mint a spanyol zsenié.

Anna Kim regényét elsősorban azoknak ajánlanám, akik hajlandóak elegendő energiát befektetni ebbe a másfél száz oldalba, és akik már rájöttek, hogy a világ többnyire nem szép és jó hely, az emberi kapcsolatok pedig elképesztően bonyolultak – és persze azoknak, akik hajlandóak elmerülni nemcsak a délszláv háborúk és az exhumálások viszolyogtató valóságába, de a szenvedésekkel teli emberi lélek rejtett mélységeibe is. A Jéggé dermedt idő egy könyv valódi felnőtteknek.