Főkép

Érdekes élmény, ha az olvasó rövid időn belül két igen kedvelt szerző első kötetét olvassa a későbbi „nagy” művek után. Nem is olyan régen írtam Jonathan Franzen első regénye kapcsán, hogy mennyire hiányzik még belőle a tipikus „franzenes” hang, és mennyire elviszi egy, a szerzőtől ma már idegennek ható irányba a művet a túlhajtott cselekmény. Ehhez képest Murakami Haruki első két kisregénye épp azzal lep meg, hogy mennyire megvan már itt is a jellegzetesen „murakamis” hang – hogy már itt mennyire kiforrott, letisztult, mondhatni, szűkszavú ez a stílus, ami mára annyira egybeforrt japán művelője nevével.

 

Persze erre kapunk is némi magyarázatot az előszóban – és bár ezt ilyen formán kellemetlen kissé leírni, azt kell mondjam, ez az előszó a kötet legmaradandóbb része. Murakami őszintén vall írói karrierje kezdeteiről, a „saját hang” megtalálásának nehézségéről, az irodalmi japántól való eltávolodás igényéről és a szöveg mesterséges „letisztításáról” azáltal, hogy anyanyelve helyett angolul kezdett írni, ami rákényszerítette egyfajta egyszerűbb fogalmazásra, majd azt fordította vissza japánra. Nyilván ahhoz, hogy ezt a technikát megértsük és értékelni is tudjuk, ismerni kéne az irodalmi japán és a hétköznapi japán nyelv közti különbséget – mindenesetre érdekes kérdés, hogy mennyiben viszi félre ezzel a manapság világszinten legnépszerűbb japán szerzőnek számító Murakami stílusa a japán irodalomról alkotott elképzeléseinket…

 

A két pályaindító kisregény egyébiránt nagyon jellegzetesen Murakami, de minden történet híján. Többször leírtuk már, hogy a szerzőnél sosem a történet a legfontosabb, mégis, azért idővel csak kialakított valamiféle egyensúlyt a cselekmény és az atmoszféra között. Hát, itt még nem. Mindkét – szorosan összefüggő, azonos szereplőkkel rendelkező – kisregény egyfajta hangulatkép. Elveszett fiatalok, akik kábultan téblábolnak át az életükön – jazzt hallgatnak, bárokban ütik el az időt, nyugati irodalmat olvasnak, isznak, lányokat csípnek fel és flippereznek. Valódi emberi kapcsolatokra mintha képtelenek lennének, a legbizalmasabb viszony egy bártulajdonoshoz fűzi őket, a jövőre mintha valamiféle úgyis előre elrendelt, tehát sok rágondolást nem igénylő képződményre tekintenének.

 

Fájó üresség árad ezekből a kisregényekből. Még csak nem is szomorúság, egyszerűen hiány. Az érzelmek, az élet, az érdeklődés teljes hiánya. És amikor megcsillan valamiféle lelkesültség, az is inkább groteszk, mintsem életteli – mint amikor elbeszélőnk mániás keresésbe kezd egy hetvenes évekbeli flippergép után, hogy aztán egy horrorfilmbe is beillő jelenetsorban találja meg; vagy amikor egy elavult telefon-kapcsolótáblának rendeznek temetést szereplőink egy víztározóban. Mintha az egyetlen lehetséges ellenszer a teljes apátiára a groteszk lenne.

 

Átfolynak az emberen ezek a kisregények. Kicsit olyan volt olvasni, mint amikor ráérősen üldögélünk az első tavaszi napsugarakban fürdőzve a teraszon és hagyjuk, hogy csak teljen az idő. Még nem jött el az igazi rácsodálkozás a természet ébredésére, még nem zöldellnek a fák, még csípős a levegő, igazából még nem annyira jó kint lenni, de már érezzük valaminek az előszelét. Lagymatag, sehova sem vezető idő ez – mint ezek a lagymatag, sehova sem vezető kisregények. Amikben azért elég jó elidőzni, és ott van bennük valami nagyon remek dolognak az ígérete.