Főkép

Meglehetősen jellemző ránk, könyvbarátokra, hogy ha felfedezünk egy számunkra új szerzőt, akinek a könyvét szívesen olvastuk, és akit a kedvencünkké avattunk, akkor a jövőben igyekszünk mind többet és többet megismerni az írásaiból. Így vagyok én Ljudmila Ulickajával. Minden az Imágóval kezdődött még négy évvel ezelőtt, és bár közben megismerhettem Surik történetét (Odaadó hívetek, Surik), elkísértem Ulickaját egy temetésre (Vidám temetés), olvashattam különféle orosz női sorsokról (Életművésznők, Elsők és utolsók, Szonyecska), mégsem tudta egyikük sem letaszítani a dobogóról a legelső olvasmányomat tőle. Mostanáig.

 

A tavaly megjelent Jákob lajtorjája egy igazi regénymonstrum, pontosan nekem való csemege: a több mint 700 oldalon hömpölygő történetbe alaposan belemélyedhettem, gyönyörködhettem a népszerű orosz írónő megszokott stílusában. Sokan tudják rólam, hogy többnyire előnyben részesítem a hosszabb írásokat, mert abban sokkal részletesebben ki lehet dolgozni a történetet. Jelen könyv esetében sem éreztem egy percig sem, hogy üresjáratok lennének benne, minden pont akkor és ott történt, ahol kellett. De mielőtt bepillantanánk a regény cselekményébe, hadd térjek ki a szerkezetre, amellyel engem nagyon gyorsan le lehet kenyerezni. Ulickaja ezúttal valójában nem egy, hanem két regényt írt nekünk, melyet különleges technikájával, játszi könnyedséggel kuszált össze és szőtt egybe. Mindkét történet külön is megállná a helyét, de így egyben egyenesen lehengerlő. Mindjárt megértitek, miről beszélek.

 

A Jákob lajtorjája párhuzamosan játszódik egyszerre több korban: három (sőt, inkább négy) generáció történetét meséli el, szereplőit erős rokoni szálak fűzik egymáshoz (egymás felmenői). Indulásképpen megismerkedhetünk a fiatal színházi díszlet- és jelmeztervező Nórával, aki épp elveszítette apai nagyanyját, akihez gyermekkorában még erősen ragaszkodott, még ha aztán ez a kötődés felnőttként elhalványulni is látszott. Mindössze egy fűzfaládikót örökölt tőle, amelyben jókora köteg levelet és naplót talált.

 

Itt válik ketté a regény és kanyarodik vissza 1975-ből a 20. század eleji Oroszországba: a naplók és levelek segítségével rakhatjuk össze Marija és Jakov, Nóra nagyszüleinek történetét. Természetesen Nóra élete is zajlik tovább, bár az ő esetében is visszatérünk korábbi időszakokra: még diákként ismerkedik meg a zseniális matematikus, de emberi kapcsolatokra szinte képtelen Vityával (Nóra meggyőződése, hogy Vitya autista), és meglehetősen különleges (ma úgy neveznénk: barátság extrákkal) kapcsolat alakul ki köztük, amely egy elég bizarr házasságba torkollik. Annak ellenére, hogy nem is élnek együtt, születik egy fiuk, Jurik. Ám közben Nórát már régóta gyengéd szálak fűzik a színházi rendező Tengizhez, évtizedekig tart köztük ez a huzavona. Ahogy haladunk előre az időben, és ahogy felnő Jurik, ő is fontos szerepet kap – itt alakul ki a regény újabb szála, amelyet aztán egyre nagyobb élvezettel bogozhat ki az olvasó.

 

De nem csupán Nóra szerelmi élete kusza, talán ez genetikailag van belekódolva. Hiszen, miközben – Nóra történetét meg-megszakítva – olvashatjuk Jakov szerelméhez írt leveleit, ott is meglehetősen szokatlan kapcsolatnak lehetünk tanúi. A szerelmesek között kezdettől fogva erős kötelék alakul ki, noha hosszú ideig nem élhettek együtt (ezért is keletkezett ez a rengeteg levél), előbb a tanulás, később a politika, a háború választotta elő őket egymástól.

 

Nekem, ami még nagyon szimpatikus volt ebben a regényben, az a tipikus orosz mentalitás bemutatása: a szereplők többsége rengeteget olvas (talán Jakov a legtöbbet), rendkívül műveltek, zeneszeretők, hemzsegnek a műben az irodalmi utalások. Jó megoldás volt továbbá, hogy a szerző segíti az olvasóját: egyrészt minden fejezetcímnél megjelöli azt az évszámot vagy időintervallumot, ahol éppen járunk, ezáltal könnyebben sikerült tartanom vele a lépést. Másrészt a könyv legvégén találhatunk egy családfát, amely segít eligazodni a szereplők közötti összefüggésekben. (Bár ez a mű nem volt olyan sokszereplős, mint a fent említett Imágó, annak olvasásakor még a nevekkel is gondban voltam, mert hol egy becenevet, hol keresztnevet, hol pedig az apai nevet használta.)

 

Még egy fontos dolgot ki kell emelnem a mű kapcsán: a levelek és naplórészletek valódiak, az írónő saját öröksége, amit (a regénybeli Nórához hasonlóan) sokáig nem vett kézbe, nem olvasott el, végül amikor mégis, akkor már tudta, hogy fel kell használnia – így váltak azok ezen regényének alapköveivé. Számomra épp ez nyújtotta a legtöbbet, pont ez emelte ki az összes általam eddig olvasott Ulickaja írások közül, hogy – bár az írónő egyébként is nagyon élethű karaktereket sorakoztatott fel – hitelességét maximálisan megnövelte azzal, hogy bátran felvállalta saját felmenője múltját, és úgy tudott eköré egy szövevényes, lenyűgöző történetet szőni, hogy én, a gyanútlan olvasó minden szavát elhittem neki. (Jó, ez talán nem teljesen igaz, pontosabban fogalmazok: ha azt nyilatkozná egy interjúban, hogy minden sora igaz, elhinném.) Nagyon bele tudom magam élni egy-egy regénybe, nagyon át tudom érezni, és meglehetősen izgalmas érzés volt végre egy olyan regénnyel szembetalálni magam, amelyről biztosan tudható, hogy csak egy része fikció.

 

Hosszasan lehetne még ecsetelni Ljudmila Ulickaja regényének erényeit, én helyette inkább arra bíztatok minden olvasót, hogy ha szereti az ízig-vérig orosz családregényeket, vegye kézbe bátran. Megkockáztatom, még az írónővel való első ismerkedés céljából is kiváló választás lehet.