Stefan Hertmans: Háború és terpentin

Ha meg kellene neveznem legkedvesebb szerzőimet, akkor ezen a képzeletbeli listán mindenképpen az élmezőnyben kapna helyet az 1990-es évek talán legjelentősebb írója, W. G. Sebald, akinek már szerencsére minden jelentős műve elérhető magyarul is. A német szerző stílusa, látásmódja és könyveinek hangulata olyan egyedi és utánozhatatlan, hogy eddig azt hittem senki nem alkot még csak hasonlót sem – de tévedtem. A belga Stefan Hertmans ugyanis épp olyan melankolikus és számtalan területre szerteágazó regénnyel állt elő, mint a bajor kollégája.

A Háború és terpentin három egymástól jól elkülönülő, ugyanakkor mégis szerves egységet alkotó részből áll, amelyek középpontjában a könyv megszületése idején már jó harminc éve halott nagyapa áll. Az első rész Urbain Martien gyerekkoráról szól, amit nagy szegénységben töltött az akkoriban még igazán elmaradott Belgiumban. Már tizenhárom éves korában egy vasöntödében volt kénytelen dolgozni a legmostohább körülmények és veszélyek között (például végignézte, ahogy főnöke fia halálra ég), de mindezt ellensúlyozta a meleg családi légkör, a talpraesett anya és a templomi restaurátorként dolgozó apa alakja (akitől egyébként a festészet szeretetét is örökölte, és aki példaképe lesz a majd’ egy teljes évszázadot felölelő életében). Az apa foglalkozása nemcsak azért kap központi szerepet, mert a Háború és terpentin többek között a festészet könyve, hanem azért is, mert tulajdonképpen az unoka is ugyanezt csinálja ebben a részben: javítgatja, pontosítja, értelmezi a nagypapa évtizedekkel később lejegyzett, ám senki által nem olvasott visszaemlékezésit, kipótolva saját emlékeivel és saját gondolataival. Így fonódik össze a 19. században született nagyapa élete a 20. századi unokájáéval a 21. században, ebben a fényképekkel gazdagon illusztrált regényben.

A második egység az I. világháború eseményeit taglalja, azonban az író visszavonul, nem magyaráz, hisz nincs mit. Az itt átélt Pokol maga a megmagyarázhatatlanság és értelmetlenség. Urbain élményeinek java része a háború elejéről származik, abból az időszakból, amikor még nem a mindenki által jól ismert állóháború, hanem egy groteszk, kiismerhetetlen és mindent elsöprő konfliktus zajlik, mégpedig egy olyan ellenséggel, amelyik immoralitása már előrevetíti a II. világháború borzalmait, és amellyel nem tud mit kezdeni a 19. századi elvek szerint (becsület, tisztesség és könyörület mindenek felett) gondolkodó belga sereg. Urbain visszaemlékezésében egyszerre van jelen a háborús téboly és a költészet; elbeszélése, mint egy élénk színekkel felvitt óriásvásznú festmény kelti életre a borzalmakat. Ez a rész már önmagában méltó párja például a Nyugaton a helyzet változatlannak, de egyben remek kordokumentum is, amiben fontos szerepet kap még az országot megosztó flamand-vallon ellentét is. A harmadik rész pedig a háborúból visszatérő, egészségileg megrokkant fiú hátralévő jó hatvan évét foglalja össze, amelynek középpontjában a hirtelen megtalált, majd hamar elveszített nagy szerelem, illetve az örök szenvedély, a festészet állnak.

A Háború és terpentint elsősorban azoknak ajánlanám, akik szerették W. G. Sebald művészetét, és akik hiányoltak egy olyan szerzőt, aki a némethez hasonlóan saját sorsának tükrében és emlékei fényében mutatja be az örökre letűnt korokat, és kalandozik olyan területekre, mint a képzőművészetek, a zene vagy az irodalomtudomány, mégpedig egy olyan lassan izzó, ám merőben költői nyelven, amit igen nehéz feledni. Urbain Martien művészete egyszerre a háborús tébolyt túlélni segítő eszköz, kapcsolat a szeretett és korán elveszített apával, valamint az isteni eredetű szentség kifejezése. Stefan Hertmansé pedig a legmagasabb fokú irodalom.