Jenei László: Díszössztűz

Világéletemben tudatos olvasó voltam, és szinte soha nem fogtam úgy hozzá egy könyvhöz, hogy ne tudjak róla vagy az írójáról lényeges információkat. Ez a tendencia az utóbbi években pedig csak erősödött, így nem is tudnám pontosan megmondani, hogy mikor futottam bele ennyire meglepődve egy olyan furcsa, megfoghatatlan és nehezen értelmezhető kötetbe, mint a Díszössztűz, melynek szerzőjéről, Jenei Lászlóról is csak annyit tudtam, hogy a Műút szerkesztője, de egyetlen korábbi könyvét vagy írását sem olvastam. Így, emiatt, bár nem voltak különösebb előfeltevéseim, de amit kaptam, mégis készületlenül ért.

 

A Díszössztűz hét elbeszélésből áll, melyek mind valamilyen formában a halálhoz, az elmúláshoz és a gyászhoz kapcsolódnak. Már a témaválasztásból is sejthető, hogy ez a kötet nem egy vidám nyári olvasmány, amivel könnyen kikapcsolódhat az ember, de ha hozzáveszem az elképesztő méreteket öltő szerzői távolságtartást és a meglepően steril előadásmódot, akkor látszik csak igazán, hogy mennyire súlyos és megterhelő könyvvel is van dolgunk.

 

Jenei László véleményem szerint egy teljességgel társtalan alkotó, akihez fogható vagy akire hasonlító szerzőt nem is tudnék említeni a magyar vagy a világirodalom berkein belül. Történeteit és szereplőit szinte lehetetlen elhelyezni az általunk ismert időben és térben, illetve nem érdemes keresni klasszikus értelemben vett történetet vagy történetmesélést sem az elbeszéléseiben. Írásainak nincsen igazi íve – sőt, hogy tovább menjek, a szerző meghökkentő stílusa odáig terjed, hogy nemcsak azt nem tudjuk megmondani, mi lesz egy-egy szöveg vége, de azt sem, hogy mi szerepel majd a következő bekezdésben vagy akár következő mondatban. És ettől függetlenül mégis működik.

 

A kötet első elbeszélésében, mely a „Temet, érlel” címet kapta, egy igazán torz, és nehezen értelmezhető anya-fiú kapcsolatot ismerhetünk meg a fiú előadásában. Miközben szép lassan (különböző kitérőket beiktatva) kibontakozik előttünk az ő beteges viszonyuk és az anya groteszk világa, megismerhetjük a középkorú férfi gondolatait az anyja nem éppen klasszikus értelemben vett haldoklásáról, ugyanis nem teljesen biztos az, hogy az anyja meghalt (mint ahogy a fiú feltételezi), vagy az, hogy az általunk ismert értelemben haldoklik, amely tény igen furcsa ellentétben áll magával a témával.

 

A „Szabályos csalódások” megint csak egy sivár életet élő, középkorú férfi gondolatait mutatja be nekünk, aki az egyre jelentéktelenebbé váló életéből és az egyre kevésbé funkcionáló emberi kapcsolataiból kíván a filmművészet révén megmenekülni. A gyermekkorában egy katolikus temető mellett felnövő tisztviselő filmet akar forgatni az elmúlásról és a gyászoló emberekről, mégpedig oly módon, hogy egyetlen képbe sűríti a gyász fogalmát. És ezzel kapcsolatban az sem zavarja, ha éppen az anyja holttestét kell megörökíteni néhány perccel a halál beállta után.

 

Valószínűleg azok, akik ismerték a szerző korábbi írásait, nem lepődnek meg ennyire a stíluson és tartalmon, mint én. Viszont akik hozzám hasonlóan előzetes ismeretek és előfeltevések nélkül fognak hozzá a Díszössztűzhöz, azok készüljenek arra, hogy olyan szövegekkel fognak találkozni, amelyekkel más alkotóknál nem. Aki érez magában elég bátorságot, az nyugodtan ugorjon fejest ebbe a hideg, steril és furcsa szövegtengerbe. Ígérem, furcsa, de nem éppen kellemetlen érzés lesz.