Richard Flanagan: Keskeny út északra

Általában a háborúkról szól könyvekben, visszaemlékezésekben közös az, hogy az ott átéltek súlya olyan intenzitással esik latba az emberek életében, hogy ami akkor történt velük, elhomályosítja és lényegtelenné teszi az egész korábbi, illetve későbbi életüket. Nagyjából ez a helyzet az ausztrál Richard Flanagan Booker-díjas, Keskeny út északra című regényében is, kiegészülve egy mindent elsöprő szerelem történetével, ami szintén zárójelbe tesz minden korábbi és későbbi románcot egyaránt.

A szegény családból származó Dorrigo Evans akaratán kívül válik nemzeti hőssé, mégpedig amiatt, amit egy japán fogolytáborban tett az embereiért, és amit sem a beosztottjai, sem országának lakói nem tudnak, és nem is akarnak elfeledni. Ő kapja a Nagy Háborús Hős szerepét, amit egy életen keresztül képes úgy eljátszani, hogy biztos benne: ez az egész túlzás. Ugyanis a közel sem tökéletes belső tulajdonságokkal rendelkező fiatal orvos oly sokakkal együtt csak belesodródik a háborús eseményekbe, nem tervez el előre semmit, csak az adott körülményekben azt teszi, amit helyesnek tart, vagy éppen azt, amiről tudja, hogy elvárják tőle a példaképre ácsingózó fogolytársai. Miközben jót tesz, megment embereket és jobbá teszi mások életét, tudatosan segédkezik abban, hogy felépüljön saját mitikus és megkérdőjelezhetetlen szobra, amit majd évtizedeken keresztül csodálhat környezete és az ausztrál nép.

Ezzel szemben a tiltott Nagy Szerelemről senki nem tudhat. Arról az érzésről, ami egyfelől segít neki életben maradni a fogolytáborban a legembertelenebb körülmények között, de amivel elárulja menyasszonyát és közvetlen környezetét is. A könyv egyik alapkérdése az, hogy mi mozgatja az adott embert egy-egy szituációban, és miben nyilvánul meg a minden emberben meglévő kettősség. Dorrigo olyan ember, aki a gazdagokhoz akar tartozni, nyugodt, békés polgári életre vágyik, de nem utasítja el ezt a vágyát eláruló nagy szerelmet sem. És közben olyan ember, aki ugyan sok jót cselekszik az adott helyzetbe belecsöppenve, de utána elfogadja az örökös hős nimbuszát. Ugyanez a kettősség megfigyelhető a japán fogva tartók esetében is, akik egyike lelkiismeret furdalás nélkül okozza ezrek halálát, de aki halálos betegen mégis felismeri az emberi jóságot…

Ez a Booker-díjas könyv ezen kívül még a szépség és a borzalom szembeállításáról is szól. A kimunkált, költői próza és a lángoló, romantikus részletek jól ellensúlyozzák a háború, valamint a fogolytábor elképzelhetetlen szörnyűségét (a fordító, Gy. Horváth László a szokott színvonalon dolgozott), és hamar értelmet nyer a celani mottó: Ezek verseket írnak, anyám. Az ausztrál szerző, mint már utaltam rá, a japánokat nem ábrázolja egysíkúan, nem tartja őket kegyetlen állatoknak, hanem igyekszik megmutatni, hogy mit miért tettek, és miért lett a tábor olyan, amilyen. Kelet és Nyugat, vagyis a kultúrák harca egy háborúban elképesztően, ugyanakkor logikus módon kegyetlen arcot ölthet.

Richard Flanagan könyvének címe, a Keskeny út északra egyszerre valóságos – a dzsungelen keresztül épülő, alig pár méter szélességű vasúti sín, amely az elérhetetlen messzeség, vagy inkább a halál felé tart –, és elvont, ugyanis ez egy Macuo Basó kötet címe is, ami egy 150 napos (földrajzi és lelki értelemben is vett) vándorlás krónikája. Így nem annyira meglepő, hogy ezen a közel félezer oldalon egyszerre olvashatunk a második világháborúról, a japán Halálvasútról, egy emlékezetes szerelemről, illetve az emberi lélek rejtelmeiről vagy mindennapos szerepjátszásainkról és képmutatásunkról egyaránt.