Sorozatokról több szemszögből: Az ifjú pápa 1. évad

Nemrég ért véget Az ifjú pápa című sorozat első évada – készítő (egyben forgatókönyvíró és rendező) Paolo Sorrentino, főszerepben, többek között, Jude Law és Diane Keaton; Magyarországon az HBO kínálatában elérhető. A szerkesztőségből többen is végignézték a sorozat eddigi epizódjait, de, mint kiderült, közel sem voltak róla azonos véleménnyel. Következzen egy (nem annyira) képzelt beszélgetés Bauman Tamás és Szabó Dominik között. Figyelem, a cikk erősen spoileres!

BT: Láttam, hogy a 2016-os sorozatos listában Az ifjú pápáról írtál. Ha végignézted az évadot, érdekelne, hogy mit gondolsz róla...

SZD: Mióta kiment a cikk, be is fejeztem. Abszolút el vagyok ragadtatva, számomra hihetetlen élmény volt ez a tíz rész – és most szomorkodom, hogy egy darabig nem lesz folytatás.

BT: Akkor, úgy érzem, iszonyatosan másképp éltük meg a sorozatot.

SZD: Miért?

BT: Bevallom őszintén, nagyon el voltam ájulva az első résztől, de szerintem utána szép lassan hanyatlásba kezdett sok téren a sorozat. Bár ha jól emlékszem, akkor még a hatodik rész is valami hasonló érzést váltott ki bennem, mint az első, de utána aztán már végképp sok ügyetlenséget láttam az egészben.

SZD: Érdekes, nekem valahol a hatodik körül volt a mélypont, amikor már annyira összesűrűsödött minden kérdésem a sorozattal és annak koncepciójával kapcsolatban, hogy az már kifejezetten zavart nézés közben. Viszont utána én kifejezetten felfele ívelést láttam, azokat legalább annyira élveztem, mint az elejét. De igen, az első hibátlan: ahogy játszik azzal, hogy mit várunk egy ilyen sorozattól...

BT: Eszméletlen jó volt a pápa ábrázolása. Ez az ellentmondásos, sok tekintetben konzervatív, ám bizonyos dolgokban igencsak újító karakter ellentétének bemutatása egyszerűen zseniális lett, erre meg Jude Law csak rá tett még néhány lapáttal a játékával. Nagy színész, na de ez még tőle is valami elképesztő volt. De Diane Keaton-t sem minden ok nélkül dicsérték... És az a Hendrixes főcímdal, ami kb. 6 részben jelent meg: pontos, precíz, lényegre törő.

SZD: Azt én is imádtam, főként, hogy a kedvenc Bob Dylan számom feldolgozásáról van szó – bár egyébként amit a főcímben hallunk, az tulajdonképpen a Hendrix-féle verzió feldolgozása Devlintől.

BT: Az a különös gondolatjáték is tetszett az egészben, hogy a mai trendekkel ellentétben ő nem nyitottabbá, hanem eszméletlen módon, hatalmasat ugorva visszafelé az időben zárttá akarta tenni az egész egyházat és katolicizmust. Erre meg csak hab volt a tortán az olasz miniszterelnökkel folytatott párbaja. Zseniális.

SZD: Szerintem is zseniális, főként, hogy az egész sorozat folyamatosan rácáfol arra, amit elképzelünk róla. Mindig kicsit más lesz, mint amit várnánk tőle, ettől nagyon disszonáns az élmény, nálam mégis működik. Ráadásul az is nagyon nehezíti az egészet, hogy Sorrentino végig lebegteti, vajon van-e egyáltalán terve a pápának, vagy éppen hogy csak azt csinálja, amihez pillanatnyi kedve van, ami éppen jó ötletnek tűnik, amivel jól meg lehet botránkoztatni a közvéleményt, és ami a saját, sokszor erősen beszűkült nézeteit tükrözi (például mégis mi a véleménye a melegekről?). De még erre az ötletszerűségre is rácáfol az olasz politikusnál, ott meg olyan, mintha valódi terve lenne – remek volt a vitájuk.

BT: Viszont én úgy érzem, hogy rengeteg olyan dolog volt az egészben, ami átgondolatlan, elvarratlan szál, vagy egyszerűen csak semmilyen volt. Például a gyerekkori legjobb barátja, aki bíboros létére aktív, biszexuális nemi életet élt, majd egyszerűen kinyírták. Vagy a gárdista felesége, aki nem tudott teherbe esni, később meg csak úgy leléptek. No meg a viszonya a nevelőjével, sőt, a politizálás stb. Számomra ez sajnos rossz irányba vitte az egészet, és a jó dolgoknak sem hagyott elég időt. Egy sorozat szerintem pont azért tud jobb lenni, mint egy mozifilm, mert sokkal több lehetősége van kibontani, eljátszadozni és elvarrni szálakat, és én ezt sok helyen hiányoltam belőle.

SZD: Szerintem még nagyon nem látjuk a teljes képet. Persze, valamilyen módon a mostani is teljes, de még nem az igazi. A politikai szál vagy a vatikáni belső intrikák például még biztosan előjönnek – talán jobban is, mint most.

BT: Azért az a politikai szál szerintem igencsak elhalványult az első pár rész után, sőt, az egyik legrosszabb oldala volt a sorozatnak Voiello, a titkár karaktere. Az elején keménykedett, aztán behódolt, utána meg ad-hoc jelleggel meg akarta dönteni a pápát, aztán megint nem. Ráadásul ezek már csak olyan „tegyünk már be valamit még a többi részbe is” jelleggel mentek. Szóval az én meglátásom az, hogy erre nem lehet építeni több évadot. Vagy ha mégis, sokkal jobban kell megcsinálni. Viszont ettől a ponttól ugyanolyanná válik, mint bármelyik másik sorozat.

SZD: Voiello szerintem maga is küzdött az új pápával: próbálta kitalálni, hogy most van-e terve, jó-e a terve, bízhat-e benne, és egyáltalán: Isten áll-e a pápasága mögött (amitől függően ő is eltérően viszonyul hozzá). Ezért az évadot szerintem főleg a pápa személyes fejlődéséből érdemes nézni: miként találja meg az útját, a kezdeti zárt, cinikus és visszahúzódó világképe miként fordul át valami mássá. A gyerekkori barátjának vagy Spencernek, a mentor-papjának a halála; vagy akár a svájci gárdista család is értelmezhető egyfajta elfordulásként a pápa életében: bizonyíték arra, hogy a bezárkózó politikája rossz. Viszont egyben mintha Isten utat is mutatna neki: a csodák a bizonyítékai annak, hogy ha empátiával és szeretettel fordul embertársai felé, az elnyeri jutalmát – és a pápa emiatt kezd el igazán nyitni a külvilág felé. Tapasztalataim szerint Sorrentino hajlamos arra, hogy cinikus-depresszív kiindulásból haladjon a pozitív érzelmek felé; szerintem ettől lesz nagyon hatásos és érzelmileg erős minden, amit csinál.

BT: Megtalálja a saját útját? Szerintem ez pont nem igaz. A saját útja a kezdeti bezárkózó, mérhetetlen módon konzervatív iránya volt. Az, hogy nem árulnak kegytárgyakat a képmásával, nem ismerik a hívők az arcát, még dogmatikailag is egy jó húzás volt – az évszázadok alatt gyakran vádolták a katolikus egyházat bálványimádással, de a „tereljük vissza az egyházat a régi utakra, és mindenkivel bánjunk úgy, ahogy az a szolgálata alapján megérdemli”, na, ez volt az ő útja. És pontosan ott kezdődött el személyes hanyatlása, ahol a látható hátrányos visszacsatolások miatt elkezdett kicsit másképp gondolkodni. Mert onnantól kezdve ő már nem egy vízióval rendelkező vezető volt, hanem az „alattvalók” által elvárt személyt megvalósító behódoló lett. Mindez végül egy erőteljes irányváltáshoz vezetett, amivel nem tudott mit kezdeni: nézd csak meg azt a bárgyú vigyort, amikor kiállt a hívek elé az utolsó jelenetben Velencében.

Amikorpedig elkezdett abban kételkedni, hogy a saját iránya jó, megjelent a szülei iránti vágya is. Talán rosszul indult neki, és az ezzel járó konfliktusok vezettek ahhoz, hogy ennyire vágyjon a szülei után – mint egy kisgyerek, aki rosszat tesz, a többiek „kitaszítják”, így oltalomért a szüleihez szalad. Viszont felnőtt, felső vezetőként ez a veszte is lehet – és lett is részben.

No persze lehet ezt úgy is értelmezni, hogy rossz irányba indult el, mert személyiségéből fakadóan ilyen volt, és megpróbált jó útra térni, azt remélve, hogy ezzel a szülei is visszatérnek hozzá. De milyen áron?

SZD: Érdekes gondolatsor, de ha már szülők: a végével én nagyon nem tudok mit kezdeni. Miért fordultak el tőle a szülei? Ott voltak egyáltalán? Mert én erről sem vagyok meggyőződve. Kicsit olyan, mintha a múltja, a személyisége, a tudatalattija a szülei képén keresztül mutatta volna meg azt, hogy nem jó ez az irányváltás. Mintha saját magával kerülne konfliktusba, ahol az egyik oldalon Isten akarata, a nyitás, a „barátságosság” áll, a másik oldalon meg ő maga, aki a lehető legkevésbé sem akar „pozitív” lenni. Ezt a meghasonlást pedig képtelen feldolgozni: ezért kap szívrohamot.

BT: Az én olvasatomban ő végleg elfogadja azt, hogy a szülei elhagyták, elfordultak tőle. Nem tudja őket büszkévé tenni, mindegy, mit ér el. Így pedig elhagyja az az erő, ami hatalmas dacából és bizonyítási vágyából fakad – ezen a ponton igazából mindegy, hogy a szülei valóban ott voltak vagy sem, ő elfogadta, hogy csak egy árva. Csodái is részben a bizonyítási vágyából fakadtak (no meg persze hatalmas önbizalmából): amikor gyerekként meggyógyította a barátja anyját, vagy amikor végül is gyereke lett az állítólagosan meddő párnak. Ezzel ő bizonyítani akarta, hogy a szülei döntése, amikor elhagyták, hibás volt – elvégre egy anyát gyógyított meg, és szülőkké tett egy párt. És hogy ezt ilyen akaratosan, parancsolóan kérje Istentől és Máriától, az hatalmas önbizalomra utal. Ami végül elveszett, amikor elfogadta, hogy mindegy mit tesz, szülei elhagyták, és nem is kapja már vissza őket – ebbe hal bele.

SZD: Meghalni talán nem fog, hiszen már berendelték a második évadot, de egyébként nem tudok belekötni az elméletedbe, akármennyire is szeretnék. Még ha egyet nem is értek, logikusan hangzik. Úgyhogy izgatottan várom, miként fog folytatódni, vagyis melyik olvasatot fogja alátámasztani a folytatás. Úgy tippelem, hogy egyiket sem...