Főkép

Az utóbbi években a Szegedi Kortárs Balettet nem a könnyed alkotások barátjaként ismertem meg. A Catulli Carmina kivételével szinte csak nehéz, mély odafigyelést és gondolkodást igénylő előadások láttam. Az Abszurdia ebben a tekintetben kivétel: talán az eddigi legkönnyebben befogadható, nézőbarát darab, noha a tartalom ugyanúgy megérdemli az elmélyülést a könnyedebb forma ellenére is.

 

Ezúttal nem egy nagy, összefüggő történetet kapunk, hanem apró kis jeleneteket, amik együtt adják ki ennek az elképzelt ország mindennapjait. Látszólag egyszerű kis mesék szerelmesekről, kisemberekről és a hatalom letéteményeseiről. Egy ifjú pár szerelmes évődését idegenek szakítják meg, míg a boldogság helyett csak a mindennapi rutin tölti ki napjaikat; hiába üldözi valaki a céljait, ha az elérésében mindig megakadályozzák; dugóban ülünk, majd rövid cigiszünet után rögtön haladunk is tovább, míg valakik királyt és vezetőket választanak.

 

De mi ebben az abszurd, kérdezhetnétek. Hát, minden! A koreográfia a burleszk és a slapstick komédia elemeivel operálva egy soha nem létezett, de mégis létező világot teremt. A táncosok mozdulatai, (pofára)esései eltúlzottak, csakúgy, mint a mimikájuk, amivel kihangsúlyozzák és egyúttal zárójelbe is teszik az adott jelenet valóságát. Ezt remekül egészíti ki a smink, ami a fehérre meszelt arcokból egyediséget farag, valamint a némafilmeket idéző jelmezek, amitől az egész világ uniszex alakok sokaságává válik, de egyúttal remekül kifejezi a bürokrácia csapdájában vergődő állampolgárt és kishivatalnokot. Alfred Schnittke zenéje pedig ellenállhatatlanul idézi meg a vásári mulatságok és a cirkusz világát (például a Bohócok és gyerekek című szvitje).

 

Így lesz a hétköznapi történetekből valami több és más, valami kifacsart világ: a kafkai kisember találkozik a hatalommal, és csakúgy, mint régen, itt is elbukik. Ahol a polgár nem számít, ott tarolnak a hatalmasok, nincs ez másképp Abszurdiában sem. De ezúttal a „nagy” emberek éppoly kisszerűek: harcuk egymás ellen teljesen értelmetlen, mert ahogy egyformák a fehér fejek, éppoly egyformák a mögöttük lévő elmék is. Mindegy, ki szerzi meg a koronát, egyik sem akar mást, csak egyre többet és többet. Az ördögi körből pedig nincs kilépés; még ha rá is ébrednek, hogy mindent elpusztítottak maguk körül, akkor sem tudnak valami jobbat felépíteni, mert ha kapnak egy új esélyt, csak visszatérnek az alapokhoz.

 

Abszurdia – egy elképzelt európai meseország, mondja a műsorfüzet. Azonban nem kell a képzeletünkre hagyatkozni, mert nagyon is ismerősek a helyzetek, amikbe belekavarodnak a nagyon is ismerős figurák. Hogy valóban Magyarországon járunk, azt nem merem kijelenteni, de nem olyan messze tőle. Így egyszer csak a nevetés bennragad, és már nem tudjuk, csakugyan olyan vicces-e az a sok csetlés-botlás. Helyette hirtelen észrevesszük a törtetést, az arroganciát, a bizalmatlanságot, az együttműködés hiányát és következményeit. A kacagás mellett megjelenik a visszafojtott feszültség; ettől lesz az Abszurdia szatírája olyan húsbavágó.

 

A teljes fotóalbum itt megtekinthető.

Zene: Alfred Schnittke

Fény: Stadler Ferenc

Díszlet és jelmez: Bianca Imelda Jeremias

Koreográfus: Juronics Tamás

Táncolják: Bocsi Petra, Bujdosó Anna, Czár Gergely, Csetényi Vencel, Hegedűs Tamás, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Kiss Róbert, Mai Matsuki, Stáry Kata, Szigyártó Szandra, Vincze Lotár, Takács Zsófia, Zsadon Flóra