Főkép

Elgondolkodtató és nagyszerű előadásokat láthat, aki a Szegedi Kortárs Balett előadásait látogatja, egyre inkább egyértelművé válik számomra is, hogy ezek a darabok az évad fénypontjai. Jók a kérdésfelvetések, a koreográfia végig leköti a nézőt és villámgyorsan eltelik az a másfél óra – emiatt nem is lehet véletlen az, hogy a legújabb bemutató második előadásán szinte telt ház volt a Nagyszínházban.

 

A Moderato Cantabile intenzív, majdnem megterhelő élmény. A zene, a tánc a végletekig fokozza a feszültséget, addig, míg legszívesebben már felállnék a székről, ordítanék vagy csinálnék bármit, csak legyen már vége. Mintha egy fülledt hangulatú tengerparti, mediterrán kisvárosban járnál, ahol a feszültség a deszkapadló alatt oson be az otthonokba. Mindenki keresi a fényt, de nem találja, így csak jár körbe-körbe, hátha megtalálja az élete értelmét…

 

A táncosok rövid, szaggatott mozdulatokkal kommunikálnak, illetve inkább ennek sikertelenségét fejezik ki. Mindenki elutasítja a másikat, a férjek a feleségeket, az asszonyok urukat, mindenki a másikat. Mindenki próbálkozik átadni azt, ami neki fontos, de a másik nem figyel oda, így marad a magány és a fájdalom. Mindenkire rázárulnak a falak, senki sem tud menekülni, mert a magasból is csak lezuhanni lehet. A főhősnő sem jut másra, mint hogy vissza kell térnie oda, ahonnan elindult. A reménytelenségből nincs menekülés.

 

A koreográfia tökéletesen kihasználja a nagyszínpadot: párhuzamosan zajlanak az események, a táncok reagálnak egymásra, de még sincsen összhang, tökéletesen kifejezi kilátástalanságot. Ehhez igazodnak a tökéletesen koncentrált mozdulatok, amelyek eltérnek az eddig ismert Juronics-megoldásoktól; Enrico Morelli mást hoz ki a táncosokból, a széles mozdulatok ereje helyett inkább keserű és zavart lesz az összkép. Mindezt tökéletesen egészíti ki a díszlet és a zene; a sivár falak és a kicsit horrorisztikus, elhagyatottságot sugalló dallamok és hangok. Nyomasztó, de zseniális kezdés.

 

A Catulli Carmina az első rész gyökeres ellentéte: bár ez is kapcsolatokról szól, de könnyed, játékos formában; talán nem is láttam még ilyen vidám Juronics Tamás-koreográfiát. A tánc teljesen a zenére épül, Carl Orff története elevenedik meg a színpadon, a férfiak és nők örök keringője az udvarlás mentén.

 

Egy csapat fiatal férfi akar elcsábítani egy lánykoszorút, de hogy igazából ki is választ, az egyértelmű, csakúgy, mint az életben. A fiúk mintha egy némafilmből léptek volna ki, arcuk hófehér, öltönyük és kalapjuk jól szabott; a hölgyek arca vörös, csak a kasztanyetta hiányzik a kezükből. Mozgásuk energikus, friss, de emellett játszanak is az arcukkal, testükkel, a nevetségesség határát súrolva – a tanácstalanság és a csábítás mozdulatai ezek. A táncban Fred Astaire és Ginger Rogers eleganciája keveredik a Grease és a West Side Story nyersességével – nyerő kombináció.

 

Az előadás szórakoztató és vicces, ügyesen és néhol meglehetősen frivolan használja kellékeit (mint például az esernyőket). Kíváncsian lestem, hogyan alakul az udvarlás, megkapja-e a sok szerencsétlenkedés ellenére a fiú a lányt. A megtermékenyülés rítusa heves és fárasztó, az erősebbik nem képviselője nem is tud utána talpra kecmeregni. Csókjuk után csak a leány marad talpon, piros arcán trófeaként virít a fehér smink. Nem kérdés, ezt a csatát a nők nyerték.

 

Tökéletes látvány, hang és tánc, elgondolkodtató, szórakoztató történetek: ezt adta a Szegedi Kortárs Balett legújabb bemutatója. Aki csak teheti, tegyen vele próbát, még akkor is, ha azt hiszi, idegen tőle a műfaj. A tánc egyetemes nyelv, mindenkiben megvan a megfejtés hozzá, csak rá kell hangolódni, el kell merülni benne. A Moderato Cantabile és a Catulli Carmina pedig tökéletes kezdés hozzá, hiszen a balett minden mélységét és könnyedségét együtt láthatjuk.

 

Díszlet: Scabello

Táncosok: Hajszán Kitti, Czár Gergely, Hortobágyi Brigitta, Kiss Róbert, Takács Zsófia, Zsadon Flóra, Stáry Kata, Bocsi Petra, Bujdosó Anna, Szigyártó Szandra, Horváth M. Gergő, Csetényi Vencel, Hegedűs Tamás, Vincze Lotár