Főkép

Terry szerint a „pre-posztumusz” önéletrajza nem olyan lett, amilyet eredetileg akartak a lányával. Az alapkoncepció szerint egy művészeti albumhoz lett volna hasonló Gilliam munkáival és illusztrációival, rövid kísérőszövegekkel ellátva, aztán persze nem ez lett belőle. Ugyan tarthatjuk ezt is a dohányzóasztalon, és nézegethetjük a képeket, de sokkal jobb, ha inkább elolvassuk a könyvet az első betűtől az utolsóig (na jó, a köszönetnyilvánításon én sem rágtam át magam teljesen, pedig akadnak benne érdekes nevek).

 

Nem Terry, te már eleget beszéltél, most én következem.

 

Remélem senkinek nem kell bemutatni Gilliamet. Igen, ő a rajzoló a Gyalog galoppban, aki váratlanul szívrohamot kap (ezzel pedig Arthur király és lovagjai megmenekülnek a félelmetes szörnyetegtől). Meg ugye az animációk, a pajzán viktoriánus lányok, a furcsa lények, állatok, a legbizarrabb helyzetek a Monthy Pythonból. De Gilliam nemcsak innen lehet ismerős, hiszen ő rendezte többek között a Brazilt, a 12 majmot, a Félelem és reszketés Las Vegasbant és a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmát, csak hogy a legismertebbeket említsük. (Igen, meg az Időbanditákat a törpe időutazókkal, ahogy mondod, Terry). Gilliam mára fogalommá vált, sokan Tim Burtonhöz hasonlítják, de ez nem épp helytálló párosítás. (Tudom, engem ez jobban bosszant, mint téged, maradj csendben egy kicsit, kérlek!)

 

Szóval a Gilliamesque az ő életének a leírása. Ez mondjuk így nem 100%-ig pontos. Ahogyan Terry filmjei, úgy ez a kötet sem szokványos. És itt most nem a rengeteg izgalmas képre, fotóra és rajzra gondolok, meg a remek kivitelre (megéri az árát, bízzatok bennem, ha már Terryben nem bíztok). Hanem az izgalmas és érdekes (és néhol vicces) anekdotákat (például a hatvanas évek pezsgő amerikai világának leírását) meg-megszakítják Gilliam elmélkedései a művészetről, arról, ő hogyan áll hozzá ehhez az egészhez. Egyet kell értenem vele abban, hogy az sokkal fontosabb egy művész tekintetében, hogy miként látja a dolgokat, mi hatott rá, miért csinálja azt és úgy, amit és ahogy. Lebilincselő arról olvasni, hogyan alakult ki az a teljesen furcsa, bizarr és mégis magával ragadó (nagyon elcsépelt szó, tudom, de én Gilliam fan vagyok) stílus, amivel az öreg beírta magát a XX. század kultúrtörténetébe. Éppen ezért bár találhatunk anekdotákat a Monty Python időszakából, Terry tudja, hogy egy igazi python-rajongó eddigre legalább három könyvet elolvasott a témában. (Ahogy mondod, öregfiú, Palin izgalmasabb.) Ugyanígy a filmjei közül is főleg azokról beszél, amelyek alkotói szempontból a legfontosabbak. A Grimmről alig esik szó, ellenben a Don Quijote filmről igen, de talán ez is a legizgalmasabb filmes projektje, annak ellenére, hogy sosem készült el (de talán majd most!)

 

Olvasás közben ébredtem rá, mennyire becsülöm azokat az embereket, akik tűzön-vízen képesek áthatolni, hogy megvalósíthassák víziójukat, mert tudják, hogy az lenne az igazi, ahogyan ők elképzelték. Viszont nem önhittek, ugyanis képesek rájönni, ha hibáztak, vagy hogy hogyan tudnának még jobbak lenni. És, ami talán a legfontosabb, ha elbuknak, akkor is felállnak, leporolják magukat, és tovább lépnek. És közben tanulnak is valamit. Nemcsak a művészetről, hanem saját magukról is. És a jó öreg Terry pont ilyen ember. És a Gilliamsque pedig arra is remek, hogy az ember más életén keresztül tanulja meg ezt, elgondolkodjon arról, ő mit csinál pontosan, és hogy elámuljon, ez a kis vicces amerikai animátor mennyi mindent képes volt összehozni csak azért, mert elhatározta. Remek kiadvány, amit nem csak Gilliam rajongók szerethetnek meg.

 

Igen Terry, sikerült, sokan szeretnek téged, annak ellenére, hogy nem vagy zsidó, bármennyire is szerettél volna az lenni.