Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Lost In China (CD)

 

Csak ismételni tudom magam: fontosnak, hiánypótlónak tartom a World Music Network / Riverboat Records válogatásalbumait. Rendre olyan országok, stílusok zenéi kerülnek ilyen módon bemutatásra, amelyeket egyébként csak nagy nehézséggel, vagy egyáltalán sehogy nem tudna az egyszeri zenekedvelő megismerni. Engem biztosan lebénítana a feladat, hogy az olyan, majd kontinensnyi méretű országnak, mint amilyen Kína, összegyűjtsem a legjobb kortárs világzenei együtteseinek legemlékezetesebb vagy legjellemzőbb felvételeit.

 

Szerencsére ezzel munkával nem engem bíztak meg, és Sam Debell annyival előnyösebb helyzetben van nálam, hogy dobolást tanít Pekingben, valamint  a ShanRen együttesben játszik. Ennek köszönhetően megfelelő rálátása van a helyi feltörekvő világzenei bandákra, akik közül évente legalább egynek a nevét külföldön is megismerik, lemezeknek vagy turnéknak köszönhetően (ShanRen, Haggai, Tulegur, Nine Treasures, stb.).

 

Egy biztos, a lemezen hallható tizenöt felvétel roppant változatos képet tár elénk, hiszen a hagyományos és modern hangszereket felvonultató, jobbára mégis punkos felfogásban játszó South City Second Brother együttesnek ugyanúgy helye van itt, mint a türk zenei hagyományokat ápoló Ajamnak, vagy a mongol örökséget továbbvivő Horse Radio-nak.

 

Kedvenceim közé tartozik a Horse Radio (akik ha jól tudom pár éve változtatták meg a nevüket) szerzeménye (Boom Bur Jaan) az alapdallam és a torokéneklés miatt, a dorombot pedig csak ráadásként említem, és persze a belőle áradó vidámságnak köszönhetően. Amennyire sikerült utána olvasnom, a Wild Children zenél a legrégebben a lemezen hallható együttesek közül, talán ennek, talán szülőhelyüknek, talán másnak köszönhetően, de az ő számukat (Incantation) érzem legközelebb a nyugati zenéhez, úgy, hogy közben mégis megmarad benne az egzotikum.

 

Kinek ajánlom: sokszínű Kínát ismerhetünk meg az összeválogatatott együtteseknek köszönhetően – ezért aztán mindenki talál kedvére való hallgatnivalót.

2017. február 24-én megjelenő album (Riverboat).

A kiadó weboldala: http://www.worldmusic.net/store/browse/label/riverboat/

 

 

 

Simon Thacker: Karmana (CD)

 

Többek között azért szeretem a rovatot, mert kis túlzással olyan, mintha a világzene őserdejében barangolnék, és bár időnként tudom, mi vár rám legközelebb (vagyis milyen lemezek kerülnek a lejátszómba), azért az esetek egy részében nem így van, és fogalmam sincs, a kéretlenül beérkező korongok mit rejtenek. Ez ugyan nem könnyíti meg a dolgomat, cserébe viszont ott van benne az ismeretlen felfedezésének minden izgalma és gyönyörűsége. A skót gitáros Simon Thacker bemutatkozó albuma pont ilyen meglepetésként érkezett.

 

Ugyan a Karmana az első szóló (duó?) lemeze, a zenélést azonban nem ma kezdte, és bár azt nem állítom, hogy ez egyfajta összegzésnek számít, de abban teljesen biztos vagyok, hogy ezúttal mind a kompozíciós, mint pedig a hangszeres tudása legjavát nyújtja. Indiai, spanyol, balkáni, kelta, jazz hatások, dallamok vannak jelen a zenében, amire mindezeken felül a kísérletezés, az avantgard a jellemző, ami alatt ebben az esetben az újat, a megszokottól eltérőt értem. A lengyel Justyna Jablonska klasszikus csellójátéka pedig egyszerre jelent kontrasztot, és cseppet meglepő módon, mássága ellenére megerősítést.

 

Ott van például a tizenhárom perces „Ruaigidh Dorchadas/The Highland Widow`s Lament”, amely úgy kezdődik, mint egy pszichedelikus gitáros látomása, ami aztán szinte nyom nélkül feloldódik a cselló játékában, bár a zaklatott látomáshangulat megmarad. Később a gitár ismét átveszi a vezetést, hogy aztán egy rövid átvezető szünet után felcsendüljön Karine Polwart éneke, és a hetvenes évek hangulata után a skót felföldön találjuk magunkat. A szabad tereket úgy tölti ki Thacker, hogy az egyszerre kelta és jazz, beleszőve némi pszichedelikus elemet. Ennél kísérletezőbb, a hagyományokkal és a hallgatói elvárásokkal vajmi keveset foglalkozó albumot nem tudom mikor hallottam utoljára.

 

Az eddig leírtak ellenére nem egy elborult gitármániás orgiájáról van szó, hiszen az első hat, egymással kapcsolatban álló szerzemény másfajta megközelítés eredménye. Az ötödik rész a sejtelmes „The Chariot of the Mind” címet kapta, és ebben a cselló jobbára a klasszikus vonalon mozog, míg Thacker gitározása egyértelműen flamenco. A két hangszer hol teljesen mást játszik, hol egymást erősíti, hol feleselnek, hol egyszerre szólalnak meg – gyönyörű darab, talán ezt mondanám a „leg hallgatóbarátibb” tételnek a korongon. Harmadikként a záró kompozíciót dicsérem, amelyben egyszerre van jelen a spanyol flamenco, az indiai rága és a klasszikus cselló – mindez úgy szólal meg, hogy cseppet sem erőltetett, hanem izgalmas, újszerű (mondom ezt úgy, hogy a flamenco és a jazz fúziójával mások is kísérleteznek, például a finn Joonas Widenius Trio).

 

Kinek ajánlom: a klasszikus gitárzene, illetve a korlátok nélkül kísérletező világzene kedvelőinek.

2017-ben megjelent album (Slap The Moon Records)

Az előadó weboldala: http://www.simonthacker.com

 

 

 

Rozina Patkai: Paraíso na Terra (CD)

 

Erre a hétre még egy meglepetés jutott, Pátkai Rozina tavaly decemberben megjelent második, Paraíso na Terra című albuma. A bossa nova előadóként megismert énekesnő ezúttal továbblépett, és két örökzöld mellett inkább saját kompozíciókat írt társaival. Ennek eredményeként a hangulat megváltozott, a tengerparti lazaság helyét átvette az elvágyódás, némi elektronikával és kellő számú vendégzenésszel kiegészítve.

 

Az egész lemez nagyon szépen, tisztán szól, megvan benne az a visszafogottság, amit az ember a kisebb klubokhoz, füstös bárokhoz társít, az a közelség, amit a szinte karnyújtásnyira játszó együttes és énekesnő jelent. Mondjuk Pátkai Rozina hangjához szerintem nem illik a harsányság és az arénakoncert, hiába tud (mert gondolom tud) másként énekelni, szerintem pont ez, a bossa novára jellemző hangulat, érzelmek van a torkában. Csupán egy-két pillanatra éreztem úgy, hogy picit több énekre lenne szükség, és hátrább keverném a hangszereket (ilyen például a címadó számban fordult elő), de ez is csak dalrészletekre érvényes, tényleg jó munkát végeztek a stúdióban.

 

A vendégmuzsikusok pedig csak javítják az egyébként sem gyenge megszólalást, az előbb említett „Paraíso na Terra” szerzeményben kellemes meglepetést okozott a cimbalom (Lukács Miklós), mert tökéletesen belesimult a zenei tájképbe, gazdagítva azt. Élményszámba megy, ahogyan a zenészek bossa novát, illetve annak továbbfejlesztett, rájuk jellemző verzióját játsszák. Nem tagadom, legjobban a feldolgozások tetszettek – „O que será? (A flor da terra)” és „A ra”, viszont a többi sem rossz, a záró tétel pedig ideális befejezés. Ott van benne a latinos alaplüktetés, a jazz, egy bársonymeleg mosolygós női hang, trombita, már csak a hullámtörés halk moraja és a trópusi alkony fényei hiányoznak a háttérből.

 

Kinek ajánlom: magyar bossa nova, jazz, egy pontosan ehhez illő bársonyos női hang – ezt tényleg kár kihagyni.

A 2016-os album (Tom-Tom Records).

Az énekesnő weboldala: http://www.rozinapatkai.com/