Lorrie Moore: Köszönöm, hogy meghívtál

A hazai könyvkiadás 2016 végén egy újabb nagy hiányosságát pótolta, mikor a Park Kiadó megjelentette az amerikai novellista, Lorrie Moore eddigi utolsó kötetét, ami a Köszönöm, hogy meghívtál címmel jött ki magyarul. A hölgy neve nem volt ismeretlen előttem korábban sem, de igazából nem voltak előfeltevéseim vele kapcsolatban, nem tudtam mire számíthatok tőle.

Mind a nyolc novella középkorú, viszonylag sikeres és jó anyagi helyzetű embereket állít a középpontba. Olyanokat, akikre hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy „irigyeljük a problémáikat” – mindannyian az ilyen-olyan válságba keveredett amerikaiakat példázzák. Vannak, akiket a gazdasági válság ütött meg, vannak, akiket szerelmi csalódás ért, akik nem találják helyüket a világban, vagy olyanok, akik életében már saját túlhaladott és furcsán elkorcsosult eszméik sem számítanak igazán. Engem, mint magánszemélyt, nem nagyon érdekel a túlzásba vitt polkorrektség, a teszetoszaság vagy az egyes embereknél férfivádló tanná süllyedt feminizmus; sem az ezeket valló emberek, és mégis: szerettem ezt a könyvet, mert nagyszerűen vannak megírva a benne szereplő történetek, és képesek közérthetően beszélni az általános emberi viszonyokról.

Bár mind a nyolc novella ugyanazt a kérdéskört járja körül, mindegyikben más-más arányban szerepel a távolságtartás, a humor vagy éppen a keserűség. A kötet első elbeszélése, a „Kiszállás”, melynek zsidó származású főhőse, Ira, egy tipikusan Woody Allen-i figura, aki fél éve vált el feleségétől, és barátai unszolására ismerkedni próbál. A kiszemelt: Zora, a csinos gyermekorvosnő, akinek azonban van egy tinédzserkorú fia. Az ő háromszögük rengeteg humorforrást jelent a felszínen (a nő mindig a gyereke kedvében akar járni, aki persze levegőnek nézi a mostohaapa jelöltet, aki meg egy kis szerencsétlenkedést leszámítva semmit nem tud kezdeni a helyzettel), azonban ha a mélybe tekintünk, akkor a 21. században egyre kevésbé működő társas kapcsolatok szomorú kritikáját kapjuk.

Megint csak a humoros felszín alatt megbújó szomorú valóságról olvashatunk a „Papírveszteségek” című történetben, melyben Kit és Rafe, az egykori (divat)hippi bár válófélben vannak a férfi hűtlensége miatt, de mégis (meglehetősen bizarr húzásként) együtt mennek el nyaralni. Eddigre már egyiküknek sem fontos, amiben addig hittek: sem egymás, sem a „sex, drugs, rock ’n’ roll” önfeledtsége, sem a világbéke, sem a későbbi elveik. Ebben a világban minden működésképtelenné és torzzá vált: „Feministaként nem lenne szabad a másik nőt okolnod – mondta az egyik szomszédasszony. Feministaként arra kérlek, többé ne szólj hozzám – felelte Kit.”

Lorrie Moore első magyarul is olvasható könyve egy igazán fontos és érdekes alkotó művészetét ismerteti meg velünk, és bár úgy érzem, hogy sok minden elveszett a fordításban, mégis csak ajánlani tudom a humoráért, a történeteiért, és a mondanivalójáért. Remélem itt nem áll meg az életműkiadás.