Főkép

Talán indokolatlannak tűnhet már február elején az év legjobb koncertjéről beszélni, számomra mégis elképzelhetetlen, hogy az Almanac klubbuliját idén bármi felül tudja múlni még. Pedig nem indult ígéretesen a dolog, hiszen a meghirdetett időpont előtt egy nappal érkezett a hír, hogy a csapat a Barba Negra helyett a Dürer Kertben fog fellépni – ami nem sok jót ígért a közönség létszámát illetően. És nem is kellett csalódnom a megérzésemben, hiszen negyed órával a kezdés előtt rajtam kívül csupán a fényképész pár – és persze a zenészek kisegítői – lézengtek a teremben.

 

Első előzenekarként a Lichtgestalt lépett a parányi színpadra, és becsületükre legyen mondva, úgy nyomták le a blokkjukat, mintha egy egész aréna tombolt volna nekik. Pózoltak az időközben megszaporodott fotósoknak, és a már fél tucatnyit is kitevő tényleges közönségnek, és ha többen lettünk volna, valószínűleg hatalmas tombolás lett volna a vége. A tagok nem mai gyerekek, ráadásul az énekes németül, kissé brechtesen adja elő a szövegeket, de a minimalista gitár-dob-basszus-ének felállásba olyan erő szorult, hogy az hihetetlen. Nem mindig lehet metalnak nevezni azt, amit csinálnak, néhol kifejezetten elborultra sikerültek a témák, de éppen ettől volt annyira jó és talán egyedinek is nevezhető az egész. Nem tudom, a lemezeiket gyakran hallgatnám-e, de a következő, Tempus Fugitnak elkeresztelt albumról tetszett a két szám, amit eljátszottak, élőben viszont mindenképp megadnám nekik a következő esélyt, és mivel nincs sok időm koncertekre járni, ezt egyértelműen dicséretnek érdemes venni tőlem.

 

A Gloryful jóval fiatalabb, gyakorlatilag egy másik generáció, és a szakállas gitáros srác néhol Thin Lizzy-s beállásaitól eltekintve sokkal szabványosabb power metalt játszik. Aki szereti a stílust, annak vélhetően bejött a műsor, hiszen még frissen szólnak, ha nem is lehet őket a műfaj megújítóinak kikiáltani, a szólókból ugyanakkor lejött, mennyire képzettek a fiúk, ráadásul a két gitárostól egymástól egészen eltérő jellegű zúzást és tekerést hallhattunk, és a magam részéről már csak emiatt végig jól szórakoztam. Valahogy érződött rajtuk, hogy a német hagyományok folytatói, és nemcsak a műfajon belül, hanem a bachi, vagy akár schumanni értelemben – vagyis a dallamok szépen kidolgozottak, sokszor egészen virtuózak voltak, valahogy mégis természetesek. Az utolsó, himnuszszerűen áradó dal pedig egészen lenyűgözően sikerült, és azt hiszem, hangulatban jól előkészítette a fő attrakciót.

 

Amihez persze semmi sem mérhető. Az Almanac a jó értelemben vett teátrális-operai, nem túl extrém módon, mégis progresszívnek nevezhető metal egyik csúcsa és legkiválóbb képviselőinek egyike. Mára elcsépeltté vált a szó, de Victor Smolski tényleg fenomenális: minden trükköt ismer, amit, mondjuk, Steve Vaitól vagy Joe Satrianitól hallhatunk, ugyanakkor valahogy egyszerre tud jazzesebb és keményebb lenni náluk. Értelmetlen lenne rangsorolni ilyen szinten, ezért elég annyit megállapítani, hogy kétségkívül a legnagyobbak közé tartozik. A fiatal, rendkívül dinamikusan és pontosan doboló Michael Kolarral és Armin Alickal hármasban órákig el tudnák szórakoztatni a közönséget, a három énekessel – David Readmannel, Andy B. Franckkel és Jeanette Marchewskával – kiegészülve pedig gyakorlatilag bármire képesek.

 

A setlistre sem panaszkodhattunk. Rögtön az elején hallhattuk a Tsar album címadó dalát, valamint az egyik olyan számot, amelyből videó is készült („Self-Blinded Eyes”), de hogy a régi Rage-rajongók se panaszkodhassanak, bedobták a „Dies Irae”-t is, mely döbbenetes erővel szólalt meg ebben a felállásban. Hasonlóan hatásosnak éreztem a „Unity”-t és a Suite Lingua Mortis” részleteit, és ha mindenképp hiányolni akarnék valamit, akkor az a Lingua Mortis Orchestra projekt valamelyik száma lenne, mert nekem leginkább ez a lemez jött be eddig Smolskitól. De nem panaszkodom, mert annál, amit hallottunk, nagyobb élvezetet elképzelni is nehéz, ráadásul élőben minden messze jobban „mutatott” valahogy, mint lemezről hallgatva.

 

Hiszen a koncert másfél órányi örömzenélés volt. Talán azért, mert ilyen kevesen jöttünk el, és egészen közelről figyelhettük a csapatot és a mestert – én szinte végig a második sorban hüledeztem azon, hogy miket művel a gitárjával –, egészen közvetlenre sikerült a buli. Különösen az egykori brainstormos, Andy viccelődött sokat, méghozzá közvetlenül a közönség tagjaival is párbeszédve elegyedve – most már tudjuk például, hogy nálunk elég a Lászlókat szólítani, és biztosan válaszol valaki a tömegből, ahogyan náluk, németeknél az Andreas lenne ilyesféle név (ebben esetleg öniróniát kellene felfedezni?) –, de mindvégig látszott az arcukon, hogy mérhetetlenül élvezik azt, amit csinálnak, és ez az öröm, ez a gyönyörérzet óhatatlanul átragadt a hallgatóságra is. Csak remélni merem, hogy bennük is inkább a felszabadult, közvetlen klubkoncertekhez való visszatérésként marad meg a buli, amikor ők is ugyanúgy szórakozhattak, ahogy a másik oldal; nekünk keveseknek pedig, akik abban a szerencsében részesültünk, hogy ott lehettünk, mindez egész biztosan életre szóló élmény marad.