Főkép

Miközben a koncertnek helyet adó E-klub épülete felé gyalogoltam, az járt a fejemben, hogy mióta is tudok a Rage együttes létezéséről (ez a Rage nem azonos a RATM tömörüléssel). Rövid töprengés után beugrott a helyes megfejtés: úgy tizenöt évvel korábban láttam a Don’t Fear the Winter videóklipjét, s attól kezdve rajongójuk vagyok.

A belépőjegyen este hét óra szerepelt kezdésként, ezért a kis létszámú szerkesztőség is ekkorra időzítette megjelenését (igazoltan 3+1+1 fő volt jelen) – ami sajnálatos módon várakozással folytatódott a szabad ég alatt. A bejárat ugyanis nem tárult fel, és rajtunk kívül még pár száz ember tanakodott a miérteken. Fél órával később már jóval fagyosabb hangulatban toporogtunk, holmi pingvineknek adott koncertre, vagy kéretlen téli kiképzésre gyanakodva. Aztán megjelentek az első hópelyhek. A hóemberképzőnek szerencsére végett vetett a feltáruló bejárat, s örömünket tovább növelte az előre jegyet váltók soronkívülisége.

Az E-Klubban meleg várt bennünket, valamint poló és cd árusok – továbbá több bárpult. Mivel józan fejjel kívántam megtekinteni a látványosságot, nem kértem alkoholt, a jeges kóla meg nem tűnt vonzónak a félórás fagyoskodás után. Az előzenekar kezdéséig szerkesztőtársam begyűjtötte soros Rage turnépólóját, majd közösen beruháztunk a Rage születésnapi dupla DVD-jébe, amire nem csupán két és fél órás koncert, hanem videóklippek és sok egyéb csemege is felfért.

Ezután átbaktattunk a nagyterembe, ahol elfoglaltuk helyünket. Bemelegítésként a Dead Soul Tribe igyekezett megmozgatni a nagyérdeműt (lemezükről már olvashattatok ajánlót az Ekultúrán). Korábban még nem volt szerencsém hozzájuk, és most sem tudtam eldönteni mit is gondoljak felőlük. Zenéjük némileg lelassult power metalnak tűnt, foszlányos elborultsággal körítve. Nem volt rossz zene, mert jól szólaltak meg, és a számok sem voltak borzasztóak – csak éppen nálam nem értek el sikert. Hiányoltam belőlük valami pluszt, amit hiába kerestem nem találtam. Bár ezzel a véleményemmel nem voltam egyedül, azért a jelenlévők egy része szemlátomást élvezte a négyes produkcióját.

A büntetésként is felfogható szünet után, valamikor negyed tíz tájékán megszólalt az intró, jelezve a főattrakció kezdetét. Rövid statisztika után (idén húsz éves az együttes), klottnadrágban színpadra sétál Mike Terrana dobos, leült és elkezdte püfölni a felszerelését. Ezzel kezdetét vette az a két óra, ami a jelenlévő, 95%-ban Rage rajongókból álló nézőközönség számára felejthetetlen élmény volt.

Kezdésként a „Don’t Fear the Winter”-t kaptuk. És ekkor ért az első meglepetés. A lelkes közönség már itt dalra fakadt (nem utoljára az este folyamán), ami szemlátomást jóleső érzéssel töltötte el a basszusgitáros-énekest, hiszen ettől kezdve Peter „Peavy” Wagner fülig érő vigyorral játszott és kommunikált velünk. A nyitóblokk három számát megállás nélkül nyomták, de a később sem pihentek sokat.


A koncert – afféle szülinapi meglepetésként – sajátos best of program volt, amiben felbukkant ugyan pár régebbi szám is (pl. „Firestorm”), de főként az utolsó három lemezről játszottak sokat. Főként a Unity és a Soundchaser idejéből származó opusok szóltak kegyetlenül, nem mintha egyébként probléma lett volna a hangzással. A harmadik szám környékére minden a helyére került, és ennek köszönhetően időnként olyan erővel és súllyal szólaltak meg a dalok, ami a Slayer brutalitását idézte.

Wagner és Terrana felváltva vonzotta magához a tekinteteket, mivel nem csupán precízen hozták a ritmusszekciót, hanem tették mindezt felettébb látványosan. A dobszóló során (ami természetesen nem maradhatott el) nem csupán az éneklő dobos jelentett meglepetést, hanem azok a zsonglőrmutatványok is, amiket mintegy mellékesen, tempót nem tévesztve produkált az Amerikából érkezett Mike. Hozzá képest a keletről jött Victor Smolsky szürke eminenciásnak hat, aki bár ott van a (hang)szeren, a színpadon elhalványul két társa mellett. (Mindenesetre kíváncsi vagyok milyen lesz a DVD koncertfelvétele, pár „mutatványt” muszáj újra látnom.)

Természetesen nem a látványért zarándokoltunk ki télvíz idején az E-Klubba, hanem azért az élményért, amit a „Paint the Devil on the Wall”, a „Soundchaser”, a „War of Worlds”, a „Set this World on Fire” és a „Unity” élőben történő meghallgatása okozott. Persze nem szabad kifelejteni a filmbetétként (Manitu bocskora) elhíresült „Straight to Hell” című számot sem.

Amit kaptunk, az száz százalékig kiforrott produkció volt, olyan élmény, amit vétek lett volna kihagyni. Igazi metal, energiától és életkedvtől duzzadó, hol gyors, hol középtempós. Na ja, húsz év nem múlik el nyomtalanul, és bár igaz, hogy a mostani felállás még csak három lemez óta van együtt, technikás profikról van szó, akik számára nem jelent gondot holmi ritmusváltás és összjáték. Nem véletlenül verik a mostani albumok a korai szösszeneteket (kivéve talán a XIII-at).

Negyed órával tizenegy után, a kötelező ráadás végeztével a három muzsikus távozott, magára hagyva kis létszámú rajongótáborát (sajnos nem volt teltház). Semmi baj, jövőre újra eljönnek közénk, a titkot pedig már elárulták számunkra: ne félj a téltől. Nos, szót fogadok és így teszek a következő három-négy hónap során. A közönség is megérdemli a dicséretet, hiszen felkészülten érkeztek a koncertre, és mindent megtettek a hangulat magas szinten tartásáért.

Utóirat: a ráérős kabátra várók jutalma, a dedikáló Terrana személyében anyagiasult, így a szerkesztőség már rendelkezik szignózott DVD-vel és két pólóval.