Richard Morgan: A holtak szava

Három hős: egy legendás kardforgató, egy barbár harcos és egy ősi faj, a kiriathok utolsó leszármazottja. Túl egy nagy csatán, amikor az egész emberiség megmenekült a pikkelyes hüllőlények támadása elől. Túl még egy nagy csatán, ezzel megakadályozták, hogy a dwendák faja (akik már egyszer uralták a világot, ám a kiriathok közbelépésével egy másik dimenzióba menekültek) ne térjen vissza erre a világra. Ezek után jöhet végre az unalmas, egyszerű, veszélytelen élet? Természetesen „hőseink” továbbra sem tudnak nyugodni: Ringil bosszúhadjáratba kezd a rabszolgakaravánok ellen; Egar unalmában híreszteléseknek és pletykáknak jár utána, hátha valamelyikből születik egy jó kis csetepaté; Archeth pedig megpróbál annyira a császár kedvében járni, hogy közben valami hasznost is elérjen a birodalom érdekében – és amikor lezuhan egy furcsa, kiriath gépezet a világra, hirtelen egy olyan küldetésért kezd dolgozni, ami talán tényleg befolyásolhatja az emberiség sorsát... Vagy mégsem?

Ha pár szóval kellene jellemeznem a Hősöknek való vidék-sorozatot, akkor leginkább ez utóbbi kérdést citálnám. Ez a „vagy mégsem?” az, ami mindent felborít, ami mindent más színben láttat – amitől kisebb hibái ellenére is a tavalyi év egyik legemlékezetesebb olvasmánya lett Az acél emléke. Bár az azóta eltelt esztendőben már kissé fakult az élmény, de azért még mindig nagyon vártam a folytatást: rajongok ugyanis azért az irányzatért, amit Richard Morgan képvisel. Ő azon szerzők sorát gyarapítja, akik mindent kiforgatnak magukból, akik elhitetnek velünk dolgokat, hogy aztán leesett állal döbbenjünk rá, teljes tévedésben voltunk. Akik pontosan látják, hogy mennyire unalmassá vált már a fantasy néhány toposza, és nem átallnak ezt nevetségessé tenni – méghozzá úgy, hogy közben mi is remekül szórakozunk.

A holtak szava is ezt az irányvonalat viszi tovább, ám mintha Morgannek egy kicsit megfogyatkozott volna a lendülete. No persze a „vagy mégsem?” kérdést még mindig nagyon szórakoztatóan járja körbe: mindhárom szereplőnk a lehető legjobban eltávolodik a „hős” státusztól, ráadásul közben a világról is egyre érdekesebb dolgok derülnek ki. Talán nem lett sokkal tisztább a kép az első részhez képest, de az mindenképpen örvendetes, hogy Morgan érezhetően tartogat még igen nagy meglepetéseket számunkra. Kik is valójában a dwendák és a kiriathok? Milyen események történtek régen, és pontosan milyen kapcsolatban is állnak az emberekkel? És legfőképpen: kik ezek az istenek, akiket az emberiség ennyire tisztel, de mintha minden feltűnésükkel átírnák az összes velük kapcsolatos elképzelésünket...

Azonban akármennyire is érdekes ez a szál, sajnos érzem A holtak szaván, hogy bizony egy trilógia középső részéről van szó. Meglehetősen átvezetés jellege van a mostani eseményeknek: Morgan inkább csak megágyaz a későbbi történéseknek, de ha megfenyegetnének sem tudnám elmondani, mi tartott közel ötszáz oldalig ebben a könyvben (talán a fülszöveg-író is hasonló problémában szenvedett, amikor egy súlyosan spoileres bemutatót írt a kötetre). Valószínűleg ennek köszönhető, hogy ezúttal sokkal kevésbé vitt magával a cselekmény, mint az előző részben – akármennyire is érdekeltek az események, akármennyire is hangulatosak a leírások (különösen Ringil Szürke Helyeken töltött ideje), akármennyire is jól szórakoztam a párbeszédeken (Ringil továbbra is fenomenális, imádom minden beszólogatós-gúnyolódó mondatát) vagy a karakterek botlásain (Egar megmosolyogtatóan mélyre ásta magát... unalmában), kissé szétesik a kötet íve, és nem egészen érti az ember, mi mindennek a célja.

Annak mindenesetre örülök, hogy a kemény, véres és realisztikus hangulat a régi, no meg azonos nemű szereplők közti szexjelenetből most sincs hiány (bár mintha egy fokkal kevésbé lettek volna harsányak) – úgyhogy akinek bírja a gyomra a durva részeket, annak a mostani részt is ajánlom. Mindent összevetve mégis nehéz értékelnem A holtak szavát: egyrészt Az acél emlékéhez képest visszalépésnek érzem, és aki már az első rész után is bizonytalan volt a folytatásban, annak lehet, hogy nem most érdemes folytatnia a sorozatot (hanem majd a harmadik résszel együtt). Másrészt viszont apró részleteiben annyi meglepő tény vagy izgalmas újdonság rejtőzik, hogy mégis pozitívba fordul át az élményem, és nem tudok igazán haragudni Morganre azért, mert a trilógia középső része ennyire középső részként viselkedik. De aztán most már jöjjön a mindent felülmúló finálé!