Borisz Akunyin: Kémregény

Vajon mit árul el egy kémregényről az, ha a címe egészen pontosan így szól: Kémregény? Márpedig Borisz Akunyinnak, az orosz sikerszerzőnek a nemrég nálunk is megjelent újabb irodalmi bravúrja ezt a címet viseli. Eltéveszthetetlen: címe maga a műfaja, ahogyan a szerző "Műfajok"-sorozatának darabjainál szokás.

Eddig ilyesmi, úgy hiszem, még senkinek sem jutott eszébe. Pedig végeredményben tényleg nem árt azonnal tisztázni, milyen könyvet is vehet majd kezébe az olvasó. Egy kémregény műfajiságának a hangsúlyozása pedig különösen izgalmas, hiszen manapság az igazi, második világháborús kémregények némiképp kiveszőben vannak. Szokás persze háborús thrillereket írni, izgalmas kémkedési ügyekkel: ám a régi, nosztalgikus – bár békebelinek semmiképpen sem nevezhető – kémregényből, amely hiteles szovjet környezetben játszódik, hála a Szovjetunió szétesésének, egyre kevesebb van.

Akunyin könyve azonban épp ilyen: főhőse, Jegor Dorin huszonnégy éves, csinos fiatalember felnyírt szőke hajjal, villogó fehér fogakkal (amelyeket természetesen a "Lenin lámpácskái" márkájú fogporral dörzsöl fényesre mindennap). Élsportoló, a Dinamó Sportegyesület bokszbajnoka nagyközépsúly kategóriában, s nem mellesleg kitűnő pilóta, a bombázóezred tagja, és tökéletesen kiképzett hírszerző, aki anyanyelvi szinten beszél németül. Csak egy baja van: hogy épp mire elvégezte a különleges kémiskolát, szeretett vezére, Sztálin megkötötte a szovjet-német megnemtámadási szerződést, így Dorin az állambiztonság német ügyosztálya helyett csak a Dinamó sportcsapatát erősíti.

Illetve így van ez addig a nevezetes estéig, amíg meg nem jelenik Dorin öltözőjében a beszédes nevű Oktyabrszkij elvtárs, a nemzetbiztonság alezredese (két Vörös Zászló-érdemrend, egy Vörös Csillag és egy Kiváló Csekista jelvény büszke tulajdonosa), hogy felkérje egy olyan kémfeladatra, amilyen még nem akadt a Szovjetunió történetében. Közeledik a vész napja: olvasóként tudhatjuk, hogy már nincs messze a Barbarossa-terv kezdete, vagyis Hitler lerohanni készül a Szovjetuniót. Épp ezért a német elhárítás mindenáron meg akarja győzni Sztálint, hogy 1941-ben (még) semmiféle támadás nem várható. Ezzel szemben a szovjet elhárításnak arról kellene meggyőznie az Ázsiait, hogy a támadás igenis be fog következni. Vagy egy talán még ennél is bonyolultabb játszmába kezdve, azt kellene elérnie, hogy a támadás a megfelelő időben és módon kezdődjön meg… Dorin és időnként bántóan cinikus főnöke kérlelhetetlenül és ötletesen erednek a német szuperkém, a titokzatos Wasser nyomába, ám Sztálin környezetében közben másoknak is megvannak a maguk körmönfont játékai.

És mivel egy igazi Akunyint-regényt olvasunk, semmi sem olyan egyszerű, mint a régi, jó szovjet kémregényekben. Amikor A tavasz tizenhét pillanata című Szemjonov-regényben és a belőle forgatott tévésorozatban Stirlitz megsejtett valamit, mindig igaza is volt. S miközben a német elhárításba beépülve kémkedett szeretett hazájának, mindig számíthatott arra, hogy valahol, a messzi Szovjetunióban hasznát veszik az adatainak, s ha lebukna, tisztelettel, szeretettel őrzik meg az emlékét. Honcsarenko hírszerző, aki Dold-Mihajlik Ordasok közt című regényben és a belőle készült filmekben Goldring báróként szökött át a németekhez, hogy megszerezze egy rejtélyes hadigyár titkát, szintén mindenben számíthatott társaira, a bátor és becsületes szovjet állambiztonsági emberekre. De mi van akkor, ha ma már lehetetlen így ábrázolni ezt a kémvilágot? Ha igencsak nehezen hihető, hogy a szovjet állambiztonság tagjai (a frissen alkalmazottak és a sztálini tisztogatásokat átéltek) mind félelem és gáncs nélküli lovagok? Létezhet-e egy posztszovjet vagy posztkommunista országban élő olvasó számára olyan szereplő, hogy „rokonszenves szovjet állambiztonsági vagy hírszerző tiszt”? És ha igen, vajon milyen háttérrel fog dolgozni? Hiszen nem titok többé, hogy Sztálin a valóságban legjobb és legönfeláldozóbb hírszerzőire sem hallgatott: egy Richard Sorgét sem váltott ki a japánok fogságából, s egy Radó Sándort is a legnagyobb nyugalommal a GULAG-ra küldött?

Épp ezért miközben Dorin hihetetlen kalandjait olvastam, s kaptam egy hiteles és csavaros, akció- és gondolatdús kémregényt, legjobban talán az állandó iróniát élveztem. Továbbá azt, miként ábrázolta Akunyin Oktyabrszkijt: az öreg rókát, a sokat látott és tapasztalt mesterkémet, aki egyszer már átélte a sztálini nagy terror rémálmát, ezért aztán leginkább már csak arra akar vigyázni, hogy soha többé ne kerüljön elvtársai kezébe. Azonban ha kémfőnök valaki és a hazája érdekében akar cselekedni, előbb-utóbb döntenie kell: önvédelem vagy hazaszeretet, gyáva meghunyászkodás vagy kockázatos cselekvés? Oktyabrszkij végül helyesen dönt, ahogy Dorin is. Ám akkor vajon miért kerülnek mégis különböző oldalra?

A mesterdetektív Fandorin megalkotója, Borisz Akunyin ismét pompás könyvet írt: a szovjet kémregényt. Felrázva, megkeverve és poszmodernné átalakítva. Mindenkinek csak ajánlani tudom.