Schreiner Dénes: Mint kagylók, ha bezárulnak

Egy barátnőm hívta fel a figyelmemet Schreiner Dénes kötetére, mely a Mint kagylók, ha bezárulnak címmel jelent meg néhány hónapja. Egyébként elkerültük volna egymást, mert a borítója alapján biztosan nem szúrom ki a polcon, annyira sötét, már-már baljós tónusú, hogy valószínűleg kikerültem volna. De jött az „ukáz”, keressem meg, mert jó. Így mégiscsak keresztezték egymást az útjaink, picit nehéz, néhol fájdalmas is volt, de összességében azt mondhatom, megérte.

Már a borító színei sem ígértek számomra egy könnyed, vasárnap esti történetet. Aztán felütve a könyvet egy Móricz Zsigmond idézettel indít a szerző, a Barbárokból ráadásul. A fejezet címe pedig a Naturáliák lett. Itt kicsit gyanakodtam, talán meg is ijedtem, de még mindig lapoztam tovább. Az első körülbelül ötven oldal, vagyis az első szakasz elolvasása után úgy éreztem, nem értem, miért kell ebbe a világba bepillantanom. A történetek főleg a katonaság mindennapjairól szólnak, a kegyetlenkedésekről, megaláztatásról. Úgy éreztem, ez nekem túl nyers, szókimondó, a lelkemnek ez sok. Bevallom, itt igencsak elgondolkodtam, hogy valami hiba lehet, rosszul olvastam, és mégsem ezt a kötetet ajánlották.

Aztán újra rávettem magam, és továbbléptem a második blokkra, hátha jobb lesz. Természetesen nem az írás minőségével van a gond, tökéletesen megszerkesztett, megírt, mondhatni csiszolt kis gyöngyszemek ezek, csak rossz szembesülni a mondanivalójukkal, ami jóval túlmutat a kötelező sorkatonaságon. Szóval nagy levegővel, és hiú ábrándok nélkül haladtam tovább. Aztán megtörtént a csoda, a második szakasztól már kevésbé horrorisztikus a cselekmény, olyan események vannak benne, amelyekkel már én is tudtam azonosulni. A kötet végén pedig egy ókori utazásra invitál a szerző. Kiemelnék egy szöveget, Az erőszak temploma című novella egy igazi paródia, kifigurázza a megfélemlítést és a papokat, a verést és az alázatot, két olyan dolgot, aminek elvileg semmi köze egymáshoz. Teszi mindezt egy tökéletesen megszerkesztett, a végletekig kifordított filozófiai nyelven. A sok szörnyűség után ez egy igazi kis oázis, ahol egy pillanatra felfrissülhet az ember.

Ebben a pici könyvben van minden, brutalitás, állatias ösztön, paródia, irónia, transzcendencia. Mindegyik fejezet egy adott téma köré összpontosul, és mutatja be azt több nézőpontból. A szereplők jól kidolgozottak, ijesztően valósághűek. A novellák jól szerkesztettek, a csattanó rendre megérkezik, mégsem ad megnyugvást. Továbbgondolkodásra késztet, egy sötét világba kalauzol, ahol inkább a rosszra kell számítani, mint valamilyen pozitív végkifejletre. A címe különös, sokáig nem értettem, miért ezzel jelent meg – valahogy sehová sem passzolt. Aztán az utolsó írásban feltűnik egy kagyló, mintegy keretet vonva és bezárva a történeteket, mint valami színes kis igazgyöngyöket.

Schreiner Dénesnek ez az első kirándulása a szépirodalomban, eredetileg esztéta, filozófus, tanár – de remélem, nem az utolsó. Ráadásul ezt nem csak én gondolom így, hiszen idén a Margó-díjra is jelölték. Ajánlom mindenkinek, aki nyitott egy különös elbeszélésmódra, egy érdekes témaválasztásra és egy igazán friss hangra az irodalomban, az sürgősen szerezze be ezt a könyvet. Valahogy jusson túl az első ötven oldalon, onnan kezdődik csak az igazi élvezet.