Gabrielle Wittkop: A nekrofil

Figyelem! A következő sorokat csak 18 év feletti olvasóinknak ajánljuk!

Rómeó és Júlia, Daphnisz és Chloé, Trisztán és Izolda; még oldalakon keresztül lehetne sorolni a híres szerelmespárokat és szerelmi történeteket, melyekbe ki-ki szabadon és kötetlenül beleélheti magát, és elképzelheti a kedvencét – a maga Júliáját vagy éppen Rómeóját. Hisz az ilyen történetekben többek között az a közös, hogy könnyű elmerülni bennük, mert már mindenki volt valamikor szerelmes, vágyott valaki után, így maga a szerelem és a hozzá kapcsolódó nemi vágy sosem válik külön az adott szereplőktől, és sosem áll előttünk a maga tiszta és elvont valóságában.

A nekrofil hiába egyfajta szerelmi történet, a francia származású Gabrielle Wittkop kisregényének a világába azonban azt hiszem, nincs olyan ember, aki igazán bele tudná magát képzelni, aki gond nélkül tudna azonosulni a főhős helyzetével, vagy akár csak egy fikarcnyit is vágyna erre. A főszereplő ugyanis, akinek a naplóformában írt feljegyzései alkotják a könyvet, mint a címből is kiderül, a halottakhoz vonzódik és irántuk érez elviselhetetlen nemi vágyat, amit nem fél tettek formájában sem megvalósítani.

Ezt az alig 96 oldalas írást, csak és kizárólag felnőtt és erősebb idegzetű olvasóknak ajánlanám, egyrészt az igazán taszító és viszolyogtató téma miatt (azt hiszem, ennél nagyobb visszatetszést keltő és kevésbé átélhető, átérezhető szexuális deviancia nem létezik – vagy ha igen, akkor tudni sem akarok róla), másrészt a leírások miatt, amelyek hiába kimondottan líraiak, költőiek, de mégis olyan részletbe menően pontosak, hogy az olvasó kénytelen-kelletlen megismeri a nekrofil aktusok mibenlétét, menetét, illetve az oszlásban lévő test apróbb, ám annál gyomorforgatóbb változásait. És nem is véletlenül írtam a gyomorforgató szót (bár irritálnak az átlagos, ötlet nélküli amerikai filmrendezők, akiknek a hősei, ha bármilyen komolyabb megrázkódtatáson esnek át, azonnal hányni kezdenek – persze minél többet és minél gusztustalanabbul, ha lehet premier plánban), mert hiába tartom magam lelkileg stabilnak, és hiába nem szokott rám különösebb fizikai hatással lenni egyetlen könyv sem, de olvasás közben éreztem, hogy mocorog a belsőmben valami (és persze nem azért, mert az ebédem romlott volt).

Wittkop érdeme azonban az, hogy mégis képes egy olyan kortalan figurát megteremtenie (az elbeszélés módja alapján 19. századi naplónak vélné az olvasó, ám a 19.. dátum és a szövegben felbukkanó telefon, sőt televízió jelzi, hogy sokkal közelebb vagyunk napjainkhoz, mint sejtenénk), hogy minden gusztustalansága dacára hajlandóak vagyunk olvasni arról, amit érez és amit csinál (friss sírokból kihantolt nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel, sőt csecsemőkkel is közösül a lehető legváltozatosabb módokon). És ha már nem is vagyunk képesek beleélni magunkat az ő világába (inkább olyan távol akarunk maradni tőle, amennyire csak lehetséges), mégis ott lebeg előttünk a nemi vágy és egyfajta szerelem eszménye…

Emellett az írónő felhívja arra is a figyelmünket, hogy egyetlen emberi kapcsolat sem örök, egyszer mindenkit elveszítünk, ahogy az antikvárius főhősünk is, aki bár sok mindent megpróbál, nem tudja legyőzni a holttestek menthetetlen lebomlásának aprólékosan műgonddal leírt folyamatát, így kénytelen újabb és újabb „szerető” után nézni. Úgy gondolom, hogy a szerelem eszméjének végletes és radikális leválasztását a tárgyáról, ilyen formában, csak egy ennyire beteges, gusztustalan és taszító történettel lehetett elérni, és ami valószínűleg megismételhetetlen marad az irodalomban. Wittkop ha nem is ér fel a legnagyobbakhoz, de mindenképpen olvasásra ajánlom ezt a művét. De azt hiszem, azt említenem sem kell, hogy mindenki csak a saját felelősségére kezdjen bele ebbe a nem mindennapi történetbe…