Ann Leckie: Mellékes kegyelem

Befejeződött az elmúlt pár év talán legmegosztóbb sci-fi trilógiája. Az első rész kapcsán főként azért beszéltünk róla, mert Ann Leckie a „he”, vagyis a férfiakra utaló névmás helyett következetesen a „she”-t, vagyis a nőkre utalót használta. No meg persze azon elmélkedtünk, hogy mennyire érezzük lufinak a körülötte lévő felhajtást (például a díjesőt, amit a tengeren túl kapott). Néhányan szerettük a Mellékes igazságot, talán még többen annyira nem lelkesedtek érte, úgyhogy elég szépen megosztotta az embereket. Aztán jött a folytatás, és egészen egyértelművé vált, hogy Leckie még véletlenül sem akarja azt megadni nekünk, amit szeretnénk. A Mellékes háború gyakorlatilag olyan, mintha egy spinoff vagy egy fanfiction lenne a saját univerzumához, annyira nem azzal foglalkozik, amivel elméletileg kellene. Most pedig eljutottunk a befejezéshez, és nekem meggyőződésem, hogy megint beszélni fogunk róla (mármint azokkal, akik eljutnak idáig, mert szerintem – sajnos – sokan abbahagyták a sorozatot korábban).

A Mellékes kegyelem újfent teljesen szembemegy mindenféle elvárással. Akik abban reménykedtek, hogy a második rész kitérője után újra felvesszük a nagy események fonalát, és lehull a lepel a rejtélyekről (vagy legalább minden szálnak értelme lesz, és valamilyen módon lezáródik), azok megint csalódni fognak. Akik arra gondoltak, hogy Breq nagy eseményekben fog részt venni, űrcsatákról és izgalmas ütközetekről fogunk olvasni (mint ahogy tisztességes űroperánál illene), azokat sajnos ki kell ábrándítanom. A Mellékes kegyelemben a szereplők főként teáznak. Amikor pedig nem, akkor arra gondolnak, hogy teázniuk kellene. Amikor pedig nem a tea áll a középpontban, akkor az érzelmeikről (nem) beszélnek. Igen, mindez egy nagyszabásúnak ígérkező, mesterséges intelligenciákkal és idegen fajjal is gazdagított űropera-sorozat zárlatában.

De aggodalomra semmi ok, a Mellékes kegyelem ugyanis még ezzel együtt is meglepően szórakoztató – annyira legalábbis mindenképp, mint az előző rész. Ann Leckie azokról az eseményekről, olyan szereplőkről és pillanatokról mesél, amik egy hagyományos sci-fiben kimaradnának. Talán azért, mert nem eléggé grandiózusak, talán mert nincs igazi hatásuk a globális konfliktusra, talán csak azért, mert a „fő” történethez képest nem tűnnek eléggé izgalmasnak. Azt azért túlzás lenne állítanom, hogy Leckie ezeket a szokás szerint „kimaradó” részeket is letehetetlenül élvezetessé teszi, de arra szerintem mindenképpen képes, hogy olyan színezetet adjon a történéseknek, olyan elméleti fejtegetésekkel bővítse a cselekményt, amitől nem akarjuk három oldal után a sarokba hajítani a könyvet.

A fókuszban, természetesen, még mindig az identitás áll. Pontosabban az, hogy miből is áll egy ember személyisége, mi határoz meg minket. Míg az első rész inkább a nemiség kérdéskörkén, a folytatás pedig a nemzet-haza-kultúra hármasán át vizsgálja a kérdést, ezúttal a közvetlen környezetünk kerül előtérbe. Mennyiben határoznak meg minket barátaink, szeretteink? Mennyire befolyásolják személyiségünket mások és a hozzájuk fűződő érzéseink? Breq flottakapitány, Seivarden és Tisarwat hadnagy, sőt, a Kalr Kegyelme legénysége is egymás után kerül olyan helyzetbe, aminek kapcsán fel kell dolgozniuk a másokhoz fűződő érzéseiket, és valahogy viszonyulniuk kell a többiekhez (nagyon furcsa figyelni, hogy ebben a könyvben szinte minden szereplő mennyire instabil érzelmileg). Ann Leckie-nek pedig mindez remek alkalom, hogy kérdéseket és gondolatokat vessen fel a témáról...

De szerencsére nem áll meg itt. Spoilerek nélkül csak annyit merek elárulni, hogy az identitás-kérdést egészen a mesterséges intelligenciák szintjére emeli, amitől még általánosabb és még egyértelműbb lesz problémafelvetése (mitől ember az ember?). De mielőtt poénokat lőnék el (no nem mintha olyan nagy meglepetések várnának ránk a kötetben – a főkonfliktus megoldása például szerintem hiába veszettül szórakoztató, egyben eléggé légből kapott is), térjünk vissza a karakterekhez. Újfent találkozunk egy presger tolmáccsal, aki imádnivalóan buggyant, és aranyat ér minden megszólalása (ráadásul egy másik mesterséges intelligenciával karöltve hibátlan párost alkotnak); természetesen újra feltűnik a színen Anaander Mianaai (a vártnál kicsit erőtlenebb szerepben), no meg az Athoek Állomás lakóitól sem kell elbúcsúznunk (akiknek az eseményekben való részvétele olykor több kérdést vet fel, mint ahányat megválaszol).

Mesélhetnék még arról, mennyire zavarba ejt az, hogy a trilógia lezárultával sem tudunk meg mindent (sőt, nem merném kijelenteni, hogy a harmadik rész sok kérdésre adott választ), vagy hogy a „mellékes” események előtérbe helyezésével mennyire van olyan érzése az embernek, hogy ez még csak az eleje mindennek, és az igazi trilógia majd csak ezután jön. De felesleges lenne, hiszen érzésem szerint Ann Leckie épp erre játszik rá. Mindig, amikor azt hisszük, na most már végre visszatérünk a hagyományos űropera világába, akkor csak azért is ránk cáfol. Úgyhogy már önmagából emiatt is érdekes élmény végigolvasni a trilógiát – őszintén szólva én nem is bánom, hogy megtettem. Az egész sorozat tele van olyan pontokkal, amik biztosan hiányoznának egy hagyományos sci-fiből, ettől pedig rendkívül egyedi lesz. Nem feltétlenül jó – ezt már mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy tetszik-e az ilyesmi neki. Azt hiszem, nekem tetszik.