Ann Leckie: Mellékes igazság

Toren Igazsága valaha hatalmas űrhajó volt: háromezer év alatt fedélzetén számtalan ember szolgált, messzi bolygókra látogatott el, háborúkban és csatákban vett részt, teljesítette kapitánya, tisztjei és az uralkodó minden parancsát, méltán emlegethették hát a Radch Birodalom egyik legjelentősebb hajójaként. Katonáinak többsége a Birodalomban megszokott módon mellékes, vagyis olyan ember, akinek a testét birtokba tudja venni egy mesterséges intelligencia (a test maga értéktelen, viszont a mellékesek az MI tudatának köszönhetően össze tudnak kapcsolódni), s közülük a legelső Esk Egyes, aki Awn hadnagyot kíséri a Shis’urna bolygó annektálása során. A Radch Birodalom ugyanis terjeszkedik: újabb és újabb rendszereket kebelez be, újabb és újabb emberek válnak a Birodalom polgárává – ezáltal nem csupán duzzad a Radch népessége, de biztosítva van a nagyhatalmú, gazdag Házak utánpótlása is. Még ha ezt nem is nézi mindenki jó szemmel…

Ám mindez Toren Igazsága Esk Egyest a legkevésbé sem érdekli, ő csupán teljesíti azt, amire utasítják – egészen addig, amíg az események váratlan összjátékának köszönhetően egyedül nem találja magát egy hideg, rideg és havas planétán, teljesen elvágva a többi mellékestől. Testére vigyáznia kell, nem ébreszthetnek fel egy újabbat, ráadásul valamilyen furcsa oknál fogva a nyakába szakadt Seivarden, ezer évvel ezelőtti tisztjének pátyolgatása is. De mit fog tenni Esk Egyes egyedül? Képes egyáltalán embernek kiadni magát, emberként viselkedni, érzelmeket és érzéseket tettetni? És miért érez olthatatlan gyűlöletet Anaander Mianaai, a Radch Birodalom halhatatlan uralkodója ellen? Mi történhetett Toren Igazságával, hogy egy ilyen lehetetlen küldetésre vállalkozott egy isten háta mögötti, fagyos bolygón? És mi történik akkor, ha sikerül neki véghez vinnie?

Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit is várok a könyvtől. Amikor először hallottam róla, nagyon elkezdett érdekelni – elvégre nem mindennap találkozni olyan regénnyel, amit egy űrhajó narrál. Aztán érdeklődésem csak növekedett, hiszen sorra nyerte meg a nagy fantasztikus díjakat – a Hugo, a Nebula, a Locus, a BSFA vagy az Arthur C. Clarke-díj már önmagában is szép teljesítmény lenne, hát még így, együtt –, úgyhogy tényleg elkezdtem arra gyanakodni, hogy valamit nagyon tudhat Ann Leckie. Mégis, a magyar megjelenés közeledtével a várakozásom is csökkent: ugyanis közben előkerültek azok a vélemények is, amelyek a Mellékes igazság feminista, vagy ha úgy tetszik, gender-jellegét hangsúlyozták. Leckie ugyanis nem használt a könyvében férfira utaló névmást (he), mindenki „she” lett (hogy ez miért nemi egyenlőség, azt mondjuk én nem tudom) – erősen fájlalom, hogy ez a magyarban nem kifejezetten érződik (a fordító ugyan próbálkozott vele, de ez eleve halott ügy volt), mert biztosan érdekes nyelvi elem lehet.

Arról nem is szólva, hogy a Radch Birodalomban nincsenek nemre utaló jegyek, vagyis nyelvileg sem lehet eltérésekről beszélni, így Esk Egyesnek is sokszor nehezére esik megkülönböztetni az emberek nemét. Ezt gyakran didaktikusan hangsúlyozza az írónő, mintha folyton erre próbálná terelni a figyelmet (a rossz nyelvek szerint egyébként is csupán a feminista vonásokért kapta meg a díjakat), pedig ezt több szempontból is problémásnak gondolom. Először is azért, mert a regénynek ez a vonulata nem különösebben lényeges, legalábbis a cselekmény szempontból abszolút felesleges – gyakorlatilag egy ugyanilyen regényt kapnánk akkor is, ha ezt a szálat teljesen kidobnánk a könyvből. Másodszor viszont azért is kár ezzel foglalkozni (mondom ezt annak ellenére, hogy már én is túl sokat beszéltem róla), mert a Mellékes igazság ettől függetlenül elképesztően szórakoztató regény – mi több, egy zseniálisan felépített, okosan átgondolt sci-fi, olyan, amire akkor is fel kellene figyelnünk, ha nem a nemi egyenlőséget vennék elő vele kapcsolatban.

Kezdetnek már csak azért is, mert a főszereplő egy mesterséges intelligencia, sőt, egy űrhajó, ami ugyan sokáig nem kap központi szerepet a cselekményben, de aztán fokozatosan kihasználja a narrációnak ezt az aspektusát is Leckie: ahogy egyre jobban belemerülünk Toren Igazsága Esk Egyes gondolataiba, úgy csillannak meg az „emberi” „érzései” is, úgy válik egyre szerethetőbbé és szimpatikusabbá – mi több, a végére tényleg átérezzük magányát és szomorúságát. A fokozatosság egyébként nagyon jellemző az írónő regényére: mindent lassan épít fel, minden kicsit lassan indul, s apránként, jelenetről jelenetre válik egyre érdekfeszítőbbé és izgalmasabbá. Esk Egyes visszaemlékezéseiből az Awn hadnaggyal közös életét vehetjük szemügyre, később már a Seivardennel való törődése és a küldetésének végrehajtása áll a középpontba – s mindből egy kicsit más szempontból figyelhetjük Toren Igazsága személyiségét.

De nemcsak a szereplőkről van szó: míg a Shis’urnán apró, galaxisnyi méretekben számolva jelentéktelen eseményeket követhetünk, ahogy továbblépünk, egyre jobban felgyorsul a cselekmény, egyre nagyobb kép bontakozik ki a szemünk előtt. Hirtelen nem csupán egy egyszerű helyi nézeteltérésről mesél Esk Egyes, hanem olyan pillanatokról, amelyek az egész Radch Birodalom jövőjét meghatározhatják. Ann Leckie ráadásul mindezt érdekfeszítően és jó tempóban írja meg, lassan szippant be a történet – hogy a végére már ne legyen kedvünk letenni. Külön tetszett, hogy bár egyértelműen remek ötletei vannak, ezeket nem csillogtatja, nem hívja fel állandóan a figyelmet rájuk: inkább belesimulnak a szövegbe, hogy apró utalásokból álljon össze a kép, bemutatva több érdekes társadalmat, népszerű sci-fi elemet (mint a mesterséges intelligencia, a több testbe elosztott tudat, a rendszerek közti utazás) és valóban elgondolkodtató témát (elsősorban a mellékesekkel kapcsolatban felmerülő identitás-kérdést illetően).

Miközben írom ezt az ajánlót, s néha belelapozok a könyvbe, folyton az jár a fejemben, hogy újra kellene olvasni, pedig ilyet aztán tényleg nagyon ritkán szoktam – mégis úgy érzem, hogy az aprólékosságának köszönhetően (nem is beszélve a narráció és próza finomságáról) még sok mindent tartogathat számomra. Ezért aztán mindenkit arra biztatnék, hogy vegye kézbe a Mellékes igazságot, még akkor is, ha hozzám hasonlóan negatívabb érzelmekkel közelít az ennyire népszerű és közbeszédet generáló könyvekhez: hiszen a lapok között egy igazi sci-fi bújik meg, olyan, amit a műfaj minden rajongójának érdemes lenne elolvasni. Egyébként sorozatról van szó, úgyhogy remélem, jövőre a folytatást is kézbe vehetjük…