Főkép

Sokféleképpen próbálták már meg művészek feldolgozni az 1956-os forradalmunk témáját, akár filmben (hogy mást ne is említsek, ott van a némileg giccsesre sikeredett, de egyébként hatásos Szabadság, szerelem), akár regényben (Száraz Miklós György idén, a hatvanadik évfordulóra időzítve jelentette meg az Apám darabokban című dokumentumregényét, amiben egy bő száz oldalas rész annak az emlékezetes ősznek az eseményeivel foglalkozik), vagy éppen drámaként, mint a most tárgyalandó kötet, a Kazamaták esetében.

 

A Papp András-Térey János duó a 2006-os, ötvenedik évfordulóra készült el ezzel a gigantikus méretű és hosszúságú drámával, amit egyébként monumentalitása miatt nem is igen tudnak játszani a színházak; így kapóra jött az, hogy így, tíz év elteltével, könyv alakban is kézbe vehetjük. A Kazamaták egyetlen nap (1956. október 30.) eseményeit dolgozza fel, mégpedig a Köztársaság téri Pártközpont ostromát és az azt követő lincselést. A szerzőpáros rengeteg szereplőt (több mint ötvenet) mozgat meg, és egyszerre mutatja meg a felkelőket és a párthatalom kiszolgálóit, a kintieket és a bentieket.

 

Számomra elég meglepő az (bár kétségkívül érdekes megközelítés), hogy a Téreyék kizárólag erre a napra koncentrálnak, és gyakorlatilag egyetlen komolyabban értékelhető utalás szintjén sem térnek ki arra, hogy miért is tört ki ez a felkelés, és mi miatt gyűlöli annyira a nép az ÁVH-t vagy a Párt embereit. Itt mindenki tiszta lappal indul, és csak szép lassan rajzolódnak ki a szereplők motivációi, miközben egyre fokozódnak és egyre brutálisabbá válnak az események, és haladunk a véres végkifejlet felé.

 

Pappék célja érezhetően az, hogy a forradalmat megfosszák mindenféle pátosztól: gondoskodnak róla, hogy ne alakulhasson ki semmiféle mítosz körülötte, és csak az általuk előadott nyers valóságot lássuk. Eközben néha szükségszerűségből, néha véletlenből, néha emberi ostobaságból egyre eszkalálódik a helyzet, és mindenkinek, aki vagy önszántóból, vagy kényszer miatt, de belekeveredett ennek a napnak az eseményeibe, döntenie kell, hogy melyik oldalra áll, mit tesz, hogyan viselkedik, és miben vesz részt. Ennek kapcsán járunk például kocsmában is, ahol a fegyveres felkelők minél lassabban iszogatva készülnek a hatalommal való leszámoláshoz, bőven bukkannak fel börtönből frissen szabadult és fegyverhez jutott kétes hátterű elemek is, vagy belehallgathatunk az egyszerű járókelők fecsegésébe is: a legtöbben meg vannak arról győződve, hogy a székház alatti kazamatákban politikai foglyokat kínoznak a lehető legembertelenebb módokon. Zömmel ez utóbbi adja a felkelők tetteinek erkölcsi alapját, ezzel magyarázzák saját kegyetlenségüket, majd a fegyvertelenek ellen elkövetett lincselést is.

 

Számomra pont itt, az események legvégén inog meg az addig nagyon is jól működő darab, mert összeadódnak és egy kritikus szintet átlépnek azok a dolgok, amik miatt eddig igazán egyedi volt ez a szöveg: az, hogy nem tudunk meg szinte semmit a párttagokról és a Pártot kiszolgálókról, vagy éppen az ÁVH-sokról (viselkedésük java részt logikus, teljesen emberiek és zömében szerethetőek, és szinte semmi sincs, ami negatív színben tüntetné fel őket, és megmagyarázná, hogy miért gyűlöli őket egy egész ország). A felkelők, akik között szép számmal vannak köztörvényes bűnözők, csak és kizárólag rablókként meg gyilkosokként viselkednek, akik ártatlanokat ölnek, majd a rablott pénzből elmennek berúgni; meg persze kiderül, hogy nincsenek kazamaták, így nincs erkölcsi alap sem (persze ez nem lenne gond, ha értesültünk volna a pártállamot működtetők elleni harag okairól is, arról, hogy mi miatt történt mindez). Így eléggé elbillen abba az irányba a mérleg, hogy a rabló-fosztogató szabadságharcosok embereket öltek (ami egyébként igaz), de a miért teljesen homályban marad; ami nagyon nagy kár.

 

Számomra így a Kazamatáknak arra nincs esélye, hogy „Az ’56-os darab” legyen, csak arra, hogy egy érdekes nézőpontú darab legyen ’56 egyik véres eseményéről. Bár mint ilyen, működik és mindenképpen érdekes.