David Grossman: Egy ló besétál a bárba

Egy ló besétál a bárba... de hát ez úgy hangzik, mintha egy vicc kezdete lenne! „Az oldalajtón át egy alacsony, szemüveges férfi úgy ugrik be a színpadra, mintha valaki hátulról jól fenéken billentette volna. Megbotlik, két kézzel fékez a padlón, feneke a magasba emelkedik.” És persze elkezd vicceket mesélni. Egy bárban járunk, valahol az izraeli Netanyában, és az est fő szórakoztatója már színpadra is lépett. Igazi stand-upot fogunk hallgatni, szinte már előre mosolygunk magunkban, hogy a korsó söreink meg némi ropogtatni valónk mellett milyen jól fog esni a nevetés. Dovalé pedig, amint felugrik a színpadra, szinte rögtön nekikezd a vicceknek. Bár lehet, hogy valaki nem találja őket elég humorosnak... De hát ilyen a stand-up, néha harsányan nevetünk, néha kicsit szánakozunk, nem baj, ha minket vagy a párunkat sértegetik éppen, ez csak hozzátartozik az est hangulatához. A lényeg, hogy jól szórakozzunk!

De lehet, hogy mégsem szórakozunk igazán jól? Dovalé poénjai egyre laposabbak, egyre inkább megalázó az, amit és ahogy csinál, ráadásul feltűnt valami régi ismerőse is, akivel mintha nem tudna mit kezdeni... És miért kezd el temetésekről beszélni? De hát mi nevetni akarunk! Dovalé csak folytatja és folytatja, egyre mélyebbre merül, egyre többen hagyják ott a bárt, hogy valami tényleg mulatságos esti program után nézzenek. Dovalé, a mindenből viccet csináló kisfiúból lett öregedő komikus azonban nem kegyelmez. Az egyetlen, aki igazán megérti, talán csak a már szintén idős bíró, egykori barátja, aki egyszerre volt vele a hadsereg ifjúsági táborában. Közös titkuk összeköti őket, még akkor is, ha évtizedek óta nem beszéltek, és a bíró csak azért jött el az eseményre, mert Dovalé meghívta. De vajon miért hívta egyáltalán meg?

Talán még senki sem mondott el annyi fájdalommal egy viccet, mint David Grossman. Az Egy ló besétál a bárba ugyanis egy vicc. Egy szenvedéssel, szomorúsággal és magánnyal teli, a gyászról és a bánatról a lehető legmélyebben beszélő vicc – de mégiscsak egy vicc. Nevethetünk, ha akarunk. De nem hiszem, hogy sok kedvünk lesz hozzá. Ahogy Dovalé kitárulkozik a színpadon, mi, olvasók, egyre kevésbé szeretnénk nevetni. Megismerjük a komikus gyerekkorát, végigkövetjük egy emlékezetes autóúton – és közben hiába süt el félpercenként egy poént, hiába nevetgél a közönség, valójában már inkább feszengünk. Megrémülünk ettől a személyiségtől, aki előttünk éppen azon töri magát, hogy megnevettesse az embereket, miközben legszívesebben mindenki sírva fakadna. Feszengünk ettől az őszinteségtől: ahogy Dovalé bevezet minket az életébe, egyre kevésbé értjük az est igazi célját.

Nem érti ezt a bíró sem, aki nem tudja eldönteni, miért hívták meg erre az estre. Vajon neki kell ítélnie Dovalé felett? Vagy inkább az ő tettei kerülnek a mindent eldöntő mérlegre? De zavarban van a közönség is, aki humort, kacagást és show-műsort vár, és nem veszi észre, hogy ehelyett valaki éppen olyan mélyre merül a tragédiáiban, ahonnan már visszatérés is alig van. És persze tanácstalanok vagyunk mi is: nem értjük, miként lehet így élni. Ennyi fájdalommal, de mégis mosolyogva és nevetve – sőt, nevettetve. Aztán, mint minden vicc végén, jön a csattanó. Grossman feldobja a labdát, és olyan erővel csapja le, hogy magunkhoz sem térünk. De a hangos, térdcsapkodós, örömteli nevetés elmarad. Megrendülve nézünk magunk elé percekig, vagy talán a borítón át minket figyelő szürke, szomorú bohóc arcába. Az Egy ló besétál a bárba viccnek nincs vége számunkra. Nem is lehet.