Főkép

Bár az ekultura.hu szerkesztőségében egyértelműen a könyveké a főszerep, azért mi is szívesen járunk moziba, vagy veszünk elő egy régi DVD-t, hogy arra a másfél-két órára kikapcsolódjunk. Szeretünk jókat kacagni egy vígjátékon, szeretünk borzongani egy félelmetes horroron, szeretjük, amikor a fotelhez szögez egy izgalmas thriller, vagy amikor már a zsebkendőt kell elővenni egy bájos romantikus végével: vagyis szeretjük azt a csodát, azt a varázslatot, amit a film jelent számunkra.

 

Így év végén tehát azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2016-os év legmaradandóbb élményei – legyen az mostanában bemutatott alkotás vagy akár régebbi. Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva úgy tűnik, hogy nagyon színes esztendőn vagyunk túl, még annak ellenére is, hogy egy alkotás nagyon kiemelkedik a mezőnyből... De talán nem túlzás azt állítani, hogy jó filmes év van mögöttünk – reméljük, 2017 sem fog csalódást okozni.

 

 

    

 

Bak Róbert

 

Érkezés (Arrival, rendezte Denis Villeneuve)

 

A kedvenc tavalyi filmem azt hiszem az Érkezés, amely az utóbbi idők egyik legkatartikusabb moziélménye volt, olyan vállalásokkal, amelyek messze túlmutatnak a hagyományos értelemben vett sci-fin, és amelyek felvetések az ember gondolati, érzelmi alapfeltevéseire kérdeznek rá. Ritka, hogy egy ilyen elvont téma ennyire működjön a filmvásznon.

 

Bauman Tamás

 

Párizs, Texas (Paris, Texas, rendezte Wim Wenders)

 

Nagyon igyekeztem, hogy a 2016-os listába egy 2016-os film kerüljön be, és azt kell mondanom, hogy ha nem is kiemelkedően sok, de pár film azért akadt is volna. Az Amerika Kapitány: Polgárháború például ismét lépett egy szintet a Marvel filmuniverzumon belül – kár, hogy már kezdem őket unni (és mondjuk Amerika Kapitány rajongóként nem egy újabb Bosszúállók filmre vágytam). Vagy ott volt a Mi folyik a sötétben (Hétköznapi vámpírok) új-zélandi társrendezőjének és -írójának új filmje, a Vademberek hajszája is, aminek az alap sztori miatt egyszerűen manapság már nem lett volna szabad működnie, mégis a humor, a történetvezetés, a remek színészi játékok és a gyönyörű tájak mérhetetlen módon varázslatossá és szerethetővé tették a filmet. Esetleg a végre nem annyira szépfiús, hanem inkább emberi Chris Pine-nal és az örök kedvenc Jeff Bridges-szel a főszerepben ott volt a Hell or High Water is, amit szintén lebilincselve néztem és örültem annak, hogy azért még készülnek manapság is igazi filmek, amik túlmutatnak a effektparádék ürességén.

Ám Wim Wenders Párizs, Texas-a egyszerűen annyira mélyen magába szívott, hogy képtelenség lenne nem azt választanom 2016 legmaradandóbb filmélményének. Olyan ez a film, mintha tananyag lenne: hogyan kell felépíteni a karaktereket, lassan, jelenetről jelenetre, megspékelve azzal, hogy a nézővel együtt azok is közelebb kerüljenek egykori énükhöz; hogyan kell használni a tájakat, a kamerabeállításokat és a történetet együttesen, hogy eljussunk egy kulcsjelenethez, amiben a kiváló színészi játékon kívül lényegében semmi sem történik, mégis, tagadhatatlanul a filmművészet egy ikonikus jelenetsorát, és a hosszú, lassan csordogáló játékidő betetőzését produkálják mindenféle giccs, de még a legkevésbé fölösleges, zavaró elemek nélkül is. Színtiszta művészet és zsenialitás a legfelsőbb fokon.

 

Débali

 

Amerika Kapitány: Polgárháború (Captain America: Civil War, rendezte Joe és Anthony Russo)

 

Nem tudnék nagy hirtelen egy olyan filmet kiemelni, amelyik nagyon mély nyomot hagyott bennem tavaly, de ha választani kellene, akkor én a szuperhős- és képregény-adaptációk sorából jelölném ki az Amerika Kapitány harmadik felvonását, amelyben a megszokott, elképesztő látványvilág mellett, a kellemes humor is ugyanúgy megfér, mint ahogyan a jól átgondolt történet is. Az eddigi legjobb Marvel film! Nem kétséges, a Russo-testvérek megint nagyon elemükben voltak, és biztosan jó kezekben van náluk a Bosszúállók soron következő része.

 

Ferencz Anita

 

Érkezés (Arrival, rendezte Denis Villeneuve)

 

Jó filmekből nem szenvedtünk hiányt 2016-ban sem, de kiemelkedő film mégis kevés akadt. Ezek közé tartozik Denis Villeneuve filmje, az Érkezés. Már az jó pont volt nálam, hogy Ted Chiang novellájából, az „Életed történeté”-ből készült ez a történet, ráadásul ennek köszönhető, hogy végre Chaing novelláskötete megjelenhetett magyarul. De maga a film is egyszerűen zseniális lett. Mind az atmoszférája, mind a cselekménye és a látványvilága is ötcsillagos. Azt kell mondjam, hogy itt minden változtatás jót tett az alaptörténetnek, de mindeközben nem tűnt el az eredeti mondanivaló sem. Ez az a film, ami után egy darabig nincs is kedved beszélgetni, mert inkább magadban emészted, amit a vásznon láttál.

 

    

 

Galamb Zoltán

 

Kaliforniai álom (La La Land, rendezte Damien Chazelle)

 

Amióta láttam Emma Stone Birdmanben nyújtott alakítását, nem kétséges előttem, hogy ő minden idők legpáratlanabb filmszínésznője. Már csak ezért is számláltam a napokat, hogy végre láthassam ezt a filmet, melynek ráadásul sikerült minden várakozásomat felülmúlnia. Annak ellenére, hogy a film alapvetően egy musical, ami szerelemről, álmokról, mi több, egyenesen Hollywoodról szól, egyáltalán nem illik bele a megszokott skatulyákba, hanem tényleg valós, komoly kérdésekről mesél, azt a kérdést teszi fel, mit vagyunk hajlandók feláldozni céljaink megvalósításáért, és hogyan rangsoroljuk e célokat. Mindezt zseniális színészi játékkal valósítja meg a két főszereplő, akik ténylegesen uralják a két órát, és még az énekes/táncos jelenetekben is nagyszerűek (ha nem is Fred Astaire-hez és Ginger Rogershez mérhetők). A zene magától értetődően egészen Pazar, ahogy a „jazz-klipek” is, a kamerakezelés pedig időnként Woody Allen klasszikus filmjeinek operatőri munkájához hasonlít, valószínűleg nem véletlenül. Egészen biztosan sokszor megnézem még ezt a filmet, csak azt az egyet nem értem, hogy szinkronizálni miért kellett.

 

Galgóczi Tamás

 

Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet (Rogue One: A Star Wars Story, rendezte Gareth Edwards)

 

Idén főként a tévé képernyőjén láttam filmeket, ennek ellenére mégis egy mozis élmény lett a nyerő, ugyanis az idei Star Wars számomra tökéletesnek bizonyult. Nem csak azért, mert egy az egyben megidézte azt a hangulatot, amit annak idején, még a negyedik rész bemutatója idején átéltem. A határtalan galaxis, a különféle életformák, a fejlett technika, és persze a Birodalom, no meg az ellene lázadók. Igen, ilyen volt. Persze ilyesmire egy nyomorúságos Z mozi is képes (egyébként nem képes), de a kezdeti fenntartásom ellenére mára nyilvánvaló, a Disney tényleg képes újat hozzátenni ehhez az univerzumhoz. Most nemcsak a film befejezésére gondolok (ki gondolt volna korábban ilyesmire), hanem például a Birodalom belső viszonyainak, még ha csak villanásokra feltűnő ábrázolására, vagy a lázadók közötti vitákra. Mi lesz itt, ha nekilátnak a jobb SW regények megfilmesítésének...

 

Kökény Pali

 

Érkezés (rendezte Denis Villeneuve)

 

Elképesztően sok kiváló filmet láttam idén az egyértelmű nagy közönségsikerek mellett a fősodortól távolabb eső mozik merítéséből is, így aztán tényleg nagyon nehezemre esik egyetlen egyet kiválasztani. És bár mind az Austen-feldolgozás Love&Friendship, mind Park Chan-wook kiváló A szobalánya, Taika Waititi Vademberek hajszája című filmje és a hátborzongató The Witch is esélyesek voltak nálam az év filmje címre, összességében mégis egy olyan alkotás kapott el legjobban és foglalkoztatott legtovább (és még mindig), amit először nagyon nem akartam szeretni. Tartottam tőle, hogy túlontúl melodramatikus lesz, hollywoodian nyálas, túlzó és fárasztó. De aztán az Érkezés jött, látott és győzött nálam. Az alapanyagot (Ted Chiang „Életed története” című novelláját) pont kellő mennyiségben és irányban módosították a készítők ahhoz, hogy a történet a vásznon is működjön, sőt, még egy olyan plusz drámai réteget is adtak neki, amitől engem a mai napig is a hideg ráz. Mindehhez hozzájön még a tökéletes látványvilág és minimalista design, valamint Jóhann Jóhannsson hátborzongatóan nem evilági, mégis idegenségében gyönyörű zenéje. Nagyon szép film, és ezt most minden szarkazmustól és hátsó gondolattól mentesen mondom.

 

    

 

Lipka Bori

 

As I Open My Eyes (rendezte: Leyla Bouzid)

 

Általánosságban nem tudok túl sokat az arab világról, és az arab tavasz eseményeivel is csak nagy vonalakban vagyok tisztában. Éppen ezért kissé tartottam is ettől a filmtől, nem voltam benne biztos, hogy mire számítsak, csak egy dolgot tudtam – hogy ha valamiféle politikától fröcsögő dokumentumfilm-köntösbe bújtatott propagandafilmet (bármelyik „oldalét”) akarnak lenyomni a torkomon, akkor nagyon csalódott leszek. És aztán úgy lett vége a filmnek, hogy csak tátott szájjal néztem, hogy ez most komoly? Máris vége? És nemcsak azért, mert többet akartam tudni az arab tavaszról, arab fiatalok életéről, hanem mert már csak az is elég lett volna, ha hallgathatom még egy kicsit énekelni Baya Medhaffert, aki a vásznon is, és aztán élőben is teljesen elvarázsolt.

 

Németh Beatrix

 

Hamlet (Hamlet – National Theatre Live, rendezte Lindsey Turner)

 

Némi túlzás lenne, bármelyik felsoroltat ellátni a legjobb jelzővel, maradjunk inkább annyiban, hogy teljesen jól szórakoztam az összes Marvel és DC filmen, a Zootropolis-on, Star Trek harmadik felvonásán, a Zsivány Egyesen és Az ember, akit Ovénak hívnakon is. Hosszasan sorolhatnám, mert hát volt egy csomó jó film idén, de amit vétek lett volna kihagyni, az a Hamlet közvetítés az Urániában Benedict Cumberbatch-csel a főszerepben. Beszélhetnék róla szuperlatívuszokban, de az a helyzet, látni kell, és kész!

 

Rozsonits Judit

 

Doctor Strange (rendezte Scott Derrickson)

 

Bevallom, én egészen 2016. év végéig Marvelszűz voltam. Nem véletlen, hogy pont az imádott kedvencem, Benedict Cumberbatch kellett ahhoz, hogy ez megváltozzon. Dr. Strange-ként is elrabolta a szívemet. Szeretem a képregényeket, és elhatároztam, hogy a leghíresebb Marvel-alkotások képregény-alapjait beszerzem ezek után mindenképp. A filmet mindenkinek ajánlom, mert zseniális, és mély mondanivalója van, Benedict pedig olyat brillírozik, hogy boldogság volt látni. Ráadásul a magyar szinkron is elfogadható.

 

    

 

Sárpátki Ádám

 

Star Trek: Mindenen túl (Star Trek: Beyond, rendezte Justin Lin)

 

A tavalyi év nem a filmek jegyében telt. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy én alapvetően inkább sorozatnéző vagyok, akkor sejthető, mennyire kevés film elé ültem le 2016-ban. És ugyan a Deadpoolt is eszelősen jól összerakták, a megnézett néhány közül inkább a legújabb Star Treket emelném ki, amely tovább folytatja a rebootolt USS Enterprise, Kirk kapitány, Spock, meg a többi, jól ismert karakter kalandjait. Nem tudom, hogy a korábbi rendező, J. J. Abrams és a forgatókönyvírók leváltása miatt történt-e, de az előző két részhez képest sokkal koherensebb, a Star Trek rajongói számára is vállalhatóbb minőségű és szellemiségű filmet kaptunk – sajnos már Leonard Nimoy nélkül.

 

Szabó Dominik

 

Ernelláék Farkaséknál (rendezte Hajdu Szabolcs)

 

„Akármennyire is gyűlölöd, közben mégis szereted ezt az egészet” – írtam róla pár hónapja, és még most sem tudok ennél pontosabb jellemzést adni Hajdu Szabolcsék filmjéről. Kétszer láttam, és mindkétszer teljesen megdöbbentett az az érzelmi gazdagság, ami jellemzi: félpercenként esünk bele a legmélyebb gödörbe, hogy aztán gyorsan kimásszunk belőle, és önfeledten nevetünk, élvezzük ezt a szédítő kavarodást a vásznon, majd megint nagyon kínossá válik minden, megint csak fészkelődünk a székben, megint legszívesebben belepörgetnénk, csak hogy ne kelljen nézni szereplőink életét. Csodálatosan összetett, minden pillanatában megragad és elgondolkodtat, pedig tényleg nem történik sok minden. Megragadóan őszinte film, elképesztő filmélmény.

 

Szabó Sarolta

 

Spotlight – Egy nyomozás részletei (Spotlight, rendezte Tom McCarthy)

 

Bár messze nem vagyok filmrajongó, szakértő meg pláne nem, azért elmondhatom, hogy idén (a korábbi gyakorlatomhoz képest legalábbis mindenképp) jelentős összeget hagytam ott a mozipénztárakban, valamint otthon sem unatkoztam. A megtekintett filmek közül pedig nem is igazán volt olyan, amelyiket rossznak minősítenék, és csak párat sorolnék az „oké” kategóriába – a többi, ezért vagy azért, de kifejezetten tetszett. Egyszóval nincs könnyű dolgom, ha egyet akarok kiemelni. Kicsit bizonytalanul mondom hát, hogy a Spotlight volt az, ami az Oscar-díjtól függetlenül, de újra és újra eszembe jutott a bemutatása óta eltelt hónapokban. Nem is a megfilmesítés, hanem a történet miatt nagyon fontos alkotás: a világpolitikai eseményeket követvén, két Marvel- vagy DC-film között nagyon is szükségünk van olyan valós eseményeken alapuló sztorikra, hétköznapi hősökkel, ahol a hagyományos értelemben vett erkölcs (a „jó”) győzedelmeskedik. Ráadásul azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha arra tippelek, nem csak én nem ismertem a bostoni újságírók ügyét korábban. Végzetül pedig megjegyezném: a Spotlight óta mániákusan próbálok megnézni mindent, amiben Mark Ruffalo valaha is szerepelt…

 

    


Takács Gábor

 

Love (rövidfilm, rendezte Bucsi Réka)

 

Nem sok filmet láttam idén, és nem mondom, hogy nem volt, ami megfogott, de ha mindenáron valami különlegeset keresek, akkor az Bucsi Réka alig tíz perces rövidfilmje. Igazából csak áradozni tudok róla, az alkotók zseniális elemekkel operálnak, az egész az élet és a szerelem körforgását mutatja be olyan látványvilággal, ami a magyar animáció hosszú és gyöngyszemekkel teli történetének ékkövévé teszi a Love-ot. Ha valami, hát ez velem marad 2017-ben.

 

Uzseka Norbert

 

Ifjúság (Youth, rendezte Paolo Sorrentino)

 

Ebben az évben rengeteg megdöbbentően emlékezetes pillanat ért a mozikban, de ha csak egyet lehet kiemelni, hát az mindenképp az Ifjúság lesz. Ami részint épp arról szól, hogy oda az ifjúság, és a fene is megette az egészet, ha az ember folyton ezen rágódik. Nem egy olyan vidám és élettől kicsattanó film ez, mint az Amélie csodálatos élete, de valahogy, miközben megráz, közben ahhoz hasonlóan fel is ráz, és csurig tölt életkedvvel.

 

Vörös Eszter

 

Parkoló (rendezte Miklauzic Bence)

 

Idén filmek közül nehezebben tudtam választani, mint például könyvek közül, több olyan maradandó élmény is ért, ami említésre érdemes volna. Végül majdnem a Deadpoolt választottam, és bevallom, számomra a tavalyi év (és úgy általában a valaha elkészített szuperhős filmek) egyik legmeghatározóbb élménye volt, de erről, azt hiszem, inkább nem akarok bővebben beszélni. Így valami egészen mást nevezek erre a rövid ajánlóra: a Parkoló című filmet, amit én a 2. Magyar Filmhéten láttam (eredetileg 2015-ben mutatták be). Az utóbbi években mintha új erőre kapott volna a magyar filmipar, és sorra jobbnál-jobb alkotások készülnek, viszont úgy érzem, a méltán ideillő Parkoló közel sem lett annyira ismert, mint megérdemelte volna. Kifejezetten jól felépített, okos film, érdekes és izgalmas karakterekkel, és természetesen a fő konfliktus is teljesen levett a lábamról. Nagyon jól működik a „kevesebb néha több” elve, az érzelmek is így hatottak a legjobban – mindenképpen kötelező darab. Ha valaki esetleg még nem látta volna, itt az ideje pótolni!