Jan Guillou: Könyörtelenek

A fizikai erőszakról sokan és sokféleképpen vélekednek; találkozhatunk tökéletesen pro és kontra verziókkal egyaránt: hogy mást ne is írjak, európai kultúránk egyik alapkövében, a Bibliában is ott van egyrészt a „szemet szemért, fogat fogért” kitétel, de a „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat” is. Hogy melyik az igaz, vagy melyiket érdemes követni, nehéz megmondani. Ezen lehet és érdemes is vitatkozni, amit a svéd bestsellerszerző, Jan Guillou hősei meg is tesznek két verés/verekedés között, egy bentlakásos magániskola kollégiumi szobájába zárkózva. De ne szaladjunk ennyire előre.

A 14 éves Erik nap mint nap szenved alkoholista apja ütlegeitől, ám az évek során megtanult tűrni, elviselni a fájdalmat és annyira kontrollálni a testét, amennyire csak lehetséges. A fiatal srác fizikailag és lelkileg egyaránt jóval érettebb osztálytársaitól, és egy banda élére állva sokáig terrorizálja iskolájának tanulóit, míg (számára váratlanul) ki nem csapják. Az egyébként értelmes fiú előtt egyetlen lehetőség marad: a Stjärnsberg nevű, világtól elzárt elitiskola, ahol balhék nélkül kell lehúznia a hátralévő két évét, hogy leérettségizhessen, és vihesse valamire az életben. Ám, mint hamarosan kiderül, az erőszak elől nem olyan könnyű kitérni.

A Könyörtelenek Erik stjärnsbergi éveit követi nyomon, ahol az olvasó a fiúval együtt ébred tudatára az itt uralkodó viszonyoknak, és tárul fel előtte és előttünk egy erőszakra és a gyengébbek elnyomására épülő ördögi rendszer, amit maguk a gyerekek működtetnek, a felnőttek tevőleges közbeavatkozása nélkül. Ebben az iskolában különféle büntetést (szinte mindig fizikait) kap az, aki illetlenül viselkedik az étkezőasztalnál, aki nem teljesíti az érettségizők parancsait, de az is, aki nem akar beállni a sorba. Ez utóbbi lesz Erik, aki ideérkezésétől kezdve ellenáll a „bajtársi nevelésnek”.

A széles vászonra kívánkozó cselekmény egészen jól működik (készült is belőle film, ami annak idején nagyon tetszett nekem; ezért is fogtam neki a regénynek), és a szerző kiválóan fokozza a feszültséget, és követi egyik meglepőbb fordulat a másikat. Ám a lényeg nem ez, hanem a fejezetenként egy-két oldalba sűrített filozófiai elmélkedések, amelyek Erik és a meglehetősen sztereotip karakterű (szemüveges, kövér, félős) szobatársa, Pierre között zajlanak az erőszakról, és annak elkerülésének lehetőségeiről, vagy éppen lehetetlenségéről. Jó harminc éve, a könyv első megjelenése idején, az erőszakos jelenetek mellett éppen emiatt vált a Könyörtelenek botránykönyvvé, mert Guillou szerint sokszor az erőszakot csak még nagyobb és brutálisabb erőszakkal lehet megfékezni.

Bár a Könyörteleneket szokás Golding kultikus művéhez, A Legyek Urához hasonlítani (a téma miatt persze lehet is), de azért én Guillou alkotását inkább egy jól megkomponált, elgondolkodtató és szórakoztatni is tudó regénynek tartom, sem mint a világirodalom élvonalába tartozó alkotásnak; ám mint ilyent, tudom ajánlani (a picit sztereotip és néhol nem annyira hiteles szereplőivel, illetve az itt-ott felbukkanó következetlenségekkel együtt is).