Beleolvasó - Nermin Bezmen: Szerelemben, háborúban - Kurt Szejt és Sura

Fülszöveg:

A sikeres TV sorozat után könyvben is!

Nermin Bezmen a cári Oroszország pompázatos mindennapjaitól a bolsevik forradalmon át egészen Isztambulig elhányódott életekről mesél. A 1892-beli ukrán Jalta városából a birodalom központjába, Szentpétervárra, a Kárpátok harcvonalától a forradalom poklába és végül a megszállás alatt álló Isztambulba kalauzol minket. A főszereplőkkel együtt átélhetjük a korabeli politikusok és a trojkák varázslatos világát, a forradalom kegyetlenségét, a darabokra hulló Oszmán birodalom utolsó napjait.

 

Kurt Szejt: Mirza Eminof fiaként egy vagyonnal és nemes címmel rendelkező családba született. Sármos volt, törekvő és merész. II. Miklós cár testőrségében elért főhadnagyi rangjával kivívta a bolsevikok gyűlöletét. Menekülés közben egy ládányi fegyverrel látta el Musztafa Kemal török forradalmi seregét, amiért semmiféle jutalmat nem fogadott el. Életét a semmiből kellett újraépítenie; s egyedüli tulajdonaként csupán a büszkesége maradt. Hazatér a frontról, hogy kipihenje a harcban elszenvedett fáradalmait, sérüléseit. A mulatságok, családi események alkalmával a szoknyabolond, nőcsábász hadnagy megismeri Surát, és ezzel megváltozik az élete. Sura a mindössze tizenhat éves szépség: egy havas moszkvai éjjelen, egy váratlan szerelem által belépést nyert Szejt világába. Kurt azonban a köztudottan cárpárti Eminof családba kerülve, szembekerül Sura befolyásos, jó módú családjával, akik az ellenállás támogatói.

A fiatalok tisztában voltak vele, hogy egy olyan kalandba cseppentek, mely után soha többé nem láthatják majd a szülőföldjüket, a családjukat. Egymás iránti szerelmükkel igyekeztek tehát csillapítani a félbeszakadt múltjuk iránti vágyódásukat.

A hosszú éveken át kutatott történelmi tényekre alapuló regényben az írónő rendkívüli ügyességgel mutatja be a cári Oroszországot, annak pompáját és korabeli politikai helyzetét. Egy hihetetlen szerelem, háború, forradalom, honvágy és gyász történetét is végig kísérhetjük.

 

Részlet a regényből:

Petrográdi éjszaka

1916

 

Nagy pelyhekben szállingózó hó festette fehérre az éjszakai álmát háborítatlanul alvó várost. Még az Alekszander Nyevszkij térre éppen beforduló lovas kocsi lassan gördülő, méretes kerekei is csak nehezen gyűrték le a naplemente óta felgyülemlett havat. Amint bekanyarodtak a sarkon, a kocsis megállította a járművet az egyik háromemeletes ház előtti járdán, majd amikor a tekintete megállapodott egy bizonyos ablakon, felfigyelt a belülről kiszűrődő fényre.

A hópihék egy részét ide-oda repítette, és a párkányokra halmozta az enyhe szellő, ám egy részük helyenként rátapadt és tüstént oda is fagyott az ablaküvegre. Mintha valaki megérezte volna a kocsis tekintetét, mert ebben a pillanatban szétnyílt a szoba függönye. Egy férfi körvonalai váltak láthatóvá, aki miután némileg letörölte a párát az ablakról, intett egyet kifelé, aztán visszatért az ágya mellett égő gázlámpáshoz és rápillantott a zsebórájára. Jóval hajnali négy óra előtt járt az idő. Nem kellett sietnie. Hogy fel ne ébressze az ágyban mélyen alvó nőt, óvatosan felemelte a takarót és visszacsúszott alá, miközben továbbra is tenyerében szorongatta az óráját. Nem sokkal később meggondolta magát, egy határozott mozdulattal lerúgta magáról a paplant és felpattant az ágyból. Ujjaival végigsimította a haját, és ráérős léptekkel ismét az ablakhoz ment. Még jobban elhúzta a függönyt és kinézett. A közvetlenül az ablak előtt húzódó fehérség holdfényben fürdő, végeláthatatlan birodalma már elnyelte a kertet, a kerítést, sőt mi több a széles sugárút egészét is. Fehér volt a messzeség, maradéktalanul fehér. Valahányszor a holdsugarak utat találtak a tovaszálló felhők között, megcsillant a hó. Minden pompásabbnak tűnik a valóságnál, ha egyszer fehér palástba burkolózik a táj.

A vastag függöny elszántan ellenállt a kinti világ behatolási kísérleteinek. A félhomályban úszó szobát egy hölgy jelenlétéről árulkodó parfüm és az ágyneműk levendulaillata töltötte meg, ami összemosódott az alig egy-két órája véget ért esti mulatság vodkaszagával.

Az ifjú ezúttal a tükör előtt állt meg, és még egyszer az ágyra pillantott. A nő derekáig fedetlen háta ragyogott a hold és a hó kívülről beszivárgó, sápadt fényében. Noha a hullámokban párnára omló haja a szoba sötétségében alig látszott, a férfi emlékezett gesztenyebarna színére. Az alvó alak nyakszirtjénél kezdődő, elragadó bemélyedés végighúzódott a háta közepén egészen a takaró alatt rejtőzködő részekig. A jobb válla úgy izzott a pislákoló fényben, akár egy gömbölyded márványdarab.

A meztelen hátát az ablak felé fordító férfi oly békésen ácsorgott ott, mint akit egyáltalán nem zavar a csípős reggeli levegő. Szinte felforrt a vére, amikor az előző este eseményeire gondolt. Komótosan a kandalló mellé elhelyezett, kerek kisasztalhoz lépett. A gyümölcsöstál, a kancsó és a poharak pontosan abban az állapotban voltak, ahogyan azokat korábban hagyták, amikor belevetették magukat az ágyba. Félig tele volt mind… Milyen türelmetlen egy teremtés ez a Kátya! Vagy Lídiának hívták volna? Persze az igazi neve nem sokat számított. Akárki is volt ez a vörösesbarna hajú szépség, minden tőle telhetőt megtett, hogy vendége jól érezze magát ezen az éjszakán.

A férfi felkapta az egyik félig teli kristálypoharat, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Mihelyt lenyelte az utolsó csepp italt is, megrázta a fejét a torkát égető érzés miatt. Ezt követően meggyújtotta a tükör melletti, opálozott üvegbúrás lámpát. Lágy fény világította meg a szobát a rózsaszín üvegen keresztül. A díványon egymással összekeveredett férfi és női ruhák közül előhalászta a sajátját. Éppen az alsóneműt vette elő a szekrény fiókjából, és indult volna a fürdőszoba irányába, amikor meghallotta a hölgyike álomittas hangját.

– Miért keltél fel már ilyen korán, kedves?

Anélkül, hogy letette volna a kezében tartott ruhát, odasétált az ágy széléhez. A nő arcát most már tisztán látta a fényben. A fekvő alak a hideg dacára is addig izgett-mozgott, amíg elő nem bukkant mezítelen, kerek válla és telt keble. Miközben egyik kezével összefogta a párnán szétterülő haját, a másikkal az ifjú felé nyúlt, aki nem bírta megállni, hogy ne vessen még egy epekedő pillantást a hölgyre. A nő felemelte a karját. A hóna alatti elbűvölő mélyedés legalább annyira felkeltette az ifjú kéjvágyát, mint gömbölyded melle. A korai óra dacára hosszú szempillái alatt bágyadtan ragyogott nagy, fekete szeme. A hölgy az évek során igazi nagymesterévé vált az olyan pillantásoknak, amelyek napszaktól függetlenül az ágyat, a bujaságot juttatták az elcsábítandó férfiak eszébe. Míg duzzadt ajkával csücsörítve és szemét behunyva jelezte, hogy csókra vár, keze még mindig a fiatal férfi felé mutatott, aki az ágy mellé ült, és elmosolyodott ezen a visszautasíthatatlan kacérkodáson. Az ágynemű alól parfümmel keveredő illat kúszott elő, amely felelevenítette szeretkezésük emlékét. Egyáltalán nem igyekezett kiszabadulni a nyaka köré fonódó tüzes karok öleléséből. Miközben a nő az érzékiségtől szikrázó, félig lehunyt szemmel, mohón bámulta a férfit, lehúzta magáról a bőrüket elválasztó takarót. Szenvedélyesen nekipréselte csupasszá vált perzselő, teltkarcsú testét, majd a keblére húzta a férfi fejét, hogy felajánlja lágyságukat az ajkának. Mindeközben másik kezével a hátát és karizmát simogatta. Viszonylag alacsony termete ellenére elképesztő ügyességgel használta a végtagjait és gyakorlatilag foglyul ejtette az ifjút, aki azonban egy forró csók után elhúzódott, és sikeresen megtalálta a menekülőutat.

– Már készen kellene állnom. Ha gondolod, te is összeszedheted a holmidat, és akkor hazavitetlek.

A hölgy ajakbiggyesztéssel és vállát megvonva fejezte ki nemtetszését.

– Nem maradhatnánk még egy kicsit?

– Muszáj útra kelnem.

– De hát mégis hova?

– Moszkvába.

– És mikor fogsz visszatérni? Láthatlak-e megint?

Mialatt elhalmozta kérdéseivel a férfit, megpróbálta csábos mozdulatokkal visszacsalogatni magához. Csakhogy a férfi a várt reakció helyett csupán elbűvölően rámosolygott és pajkosan arcon csípte, aztán a fürdőszoba felé vette az irányt, immár másodszorra.

Fürdés közben hosszasan törte a fejét. Egyszerűen nem jutott eszébe a nő neve. Habár ennek nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, mivel ez a hódítás is csak a számtalan egyéjszakás kalandja egyike volt. Egy fogadáson találkoztak, ahol mindenki vedelte az italt és őrült módjára mulatozott, majd együtt távoztak onnan. A ruházatából és az ékszereiből ítélve nem átlagos hölgyről volt szó. Kétségtelenül valaki mással érkezhetett a fogadásra, mégpedig éppen azzal a valakivel, akinek mindezt a fényűzést köszönhette.

Mire eljutott a borotválkozáshoz, már nem a nő, hanem egyre inkább az úttal kapcsolatos tervei körül jártak a gondolatai. Csak egy órányi ideje maradt, mielőtt az állomáson találkozna a többiekkel. Ennek megfelelően némiképp gyorsított a mozdulatain. Amikor a dereka köré tekerte a törölközőjét, és visszament a hálószobába, már felöltözve és indulásra készen találta a nőt. Az öltözőasztal tetejéről levett arcszeszből a tenyerébe borított egy keveset, majd miközben az arcára és a nyakára kente, egy kérdést intézett a vendégéhez.

– Nem akartál volna megmosakodni?

A nő kacér mosollyal felelt.

– Nem szokásom egyedül mosakodni.

Az ifjú önkéntelenül is elmosolyodott fésülködés közben. Nem lehet könnyű dolga a férjének vagy a szeretőjének, bárki is legyen az – tűnődött. Oly nyugodt tempóban vette magára az öltözékét, mintha rajta kívül más nem is lenne a szobában. A kisasszony az ágy egyik sarkán foglalt helyet, miközben csodálattal figyelte a műveletet. Egyforma világosbarna színben tündökölt a férfi homlokára hulló göndör haja és igényesen nyírt bajusza. Annak ellenére, hogy nem volt kifejezetten magas növésű, egyfajta tekintély sugárzott a testtartásából, a higgadtságából. Emellett egyértelműen látszott, hogy milyen gondos figyelmet fordít az izmos, edzett teste jó erőnlétére. Ragyogó sötétkék szeme és hosszúkásan hegyes orra volt. Ajka egyszerre méltóságról és elmésségről árulkodott, a körülötte húzódó mély gödröcske pedig kihangsúlyozta markáns jóképűségét. Miközben a vendég halkan sóhajtozott és beletúrt hajtincsei közé, a nő azon kezdett el töprengeni, hogy mikor találkozhatnak ismét. Még megannyi más talány is motoszkált az elméjében, amiket előbb-utóbb okvetlen ki akart deríteni, miközben az immáron egyenruhában és csizmában sürgő-forgó ifjú már egészen belefeledkezni látszott a csomagolásba, ezért csak csendes ámulattal figyelte őt. Mintha nem is ugyanaz a férfi lett volna, akivel nemrég az ágyon és azokon az izgalmas órákon osztozott. Ráeszmélt, hogy a legagyafúrtabb cselfogásait latba vetve sem volt képes magához láncolni őt. Újfent zaklatottan sóhajtott egyet, majd hátradőlt az ágyon. A fiatal férfi ezalatt az ujjára húzta a tükör előtti dobozból elővett gyűrűjét, és a zsebébe tette az óráját. Ó, milyen nagy örömét lelte ezekben a tárgyakban a nő az előző éjszaka! Kiszedte újdonsült szeretőjéből, hogy a gyémánttal és zafírral ékesített gyűrű egy családi ereklye, a rubinos, zománcozott arany zsebóra pedig ajándék II. Miklós cártól. Az ékszerekért való rajongásáról közismert hölgy irigyen legeltette a szemét a két értékes darabon.

A végéhez közeledtek az előkészületek. Akárhányszor egy közelben elhaladó lovas kocsi dübörgése megrezegtette az ablaküveget, a férfi félszemmel az utcára pillantott.

– Rendben, most már mehetünk. Aktem majd hazavisz téged – mondta végezetül, miközben belebújt a kabátjába és felvette a tányérsapkáját. Eloltotta a lámpát, majd a főbejárathoz sietett anélkül, hogy megvárta volna a nő beleegyezését, aki közvetlen mögötte tipegett, és egy utolsó csókban, vagy legalább egy jövőbeli légyott ígéretében reménykedett. Kissé megbántva vette tudomásul, hogy a férfi semmibe veszi a kettőjük kalandját.

Az ajtó előtt, a hófedte sugárúton már két fogat is vesztegelt. A kocsisok rögvest leugrottak az ülésükből, és futva odajöttek üdvözölni az utasokat. Az ifjú a kisasszonyhoz fordult, majd gyengéden megragadta a kezét.

– Akkor, ahogy mondtam, Aktem elvisz a lakásodig. Vigyázz magadra, szépségem.

Továbbra sem tudta felidézni a nevét.

A nő tett még egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást.

– Találkozunk-e még valaha?

– Miért is ne?

A hölgy erre elégedetten odakínálta az orcáját egy csókra. Nyilvánvalóan még a kocsisok jelenléte sem izgatta annyira, hogy visszafogja magát. Nagy nehezen összeszedte a bátorságát, és egy szégyenlős mosoly kíséretében kibökte azt a kérést, amelyhez egészen mostanáig nem volt bátorsága.

– Megismételnéd, kérlek, a nevedet?

Az ifjú jóízű kacaja törte meg a hajnali csendet. Ezek szerint egyikőjük emlékezetében sem hagyott túl mély nyomot az elmúlt éjszaka. Kivéve természetesen a legvégét. Fejével biccentve üdvözölte a nőt, mintha csak most ismerkednének össze. Lassan, szótagokra bontva ejtette ki a szavakat.

– Eminof, Szejit Eminof főhadnagy.

Mihelyt a lovas kocsik útnak eredtek az ellenkező irányba, a fiatal férfi fejében már kámforrá vált ez a vörös hajú nő, aki oly színpompássá varázsolta az elmúlt éjszakát.