Főkép

Már nagyon vártuk és nagyon örülünk, hogy megjelent a Dresch Quartet és Chris Potter rendszeressé vált együttműködéseinek egy hanganyaga. Mi először 2015 nyarán hallottuk őket a Budapest Music Centerben együtt játszani, hogy aztán egy évvel később, idén nyáron ismét a fültanúi lehessünk annak az erős „simpaticónak”, amely voltaképpen az egymásra találás utáni kapocs alapja. Mert ahogyan a belső borítóban olvashatjuk, Dresch Mihály Chris Pottert utóbbi, magyar feleségén keresztül ismerte meg, ami egy olyan káli-medencei, spontán együtt muzsikáláshoz vezetett, amelynek egyik későbbi gyümölcsét élvezhetjük most. Merthogy nagyobb közönség elé először a Müpa Fesztivál Színházában álltak, 2012-ben, amelynek felvételeiből készült a BMC gondozásában az idén novemberben megjelent kiadvány.

 

Rögtön egy erős Ed Blackwell kompozícióval, a „Togo”-val nyitnak, amely a későbbi koncerteken is a repertoár része maradt. Lendületes, nagyon élvezetes muzsikálás, amelyet az album címét adó Chris Potter szerzemény, a „Zea” követ, jól felismerhető Potteres elemekkel, először egy basszusklarinét szólóval Pottertől, amelynek Dresch támaszt kontrasztot fuhun szólójával. Rendkívül izgalmasan jelenik meg ebben a témában ennek az együttműködésnek a másik, szintén nagyon meghatározó alapja: az igazi nyugati nagyágyú, Potter egészen modern megközelítésmódjának találkozása a Dresch Quartet népies hangzásával, és az ebből fakadó feszültségen át megszülető harmónia.

 

Egy kicsit még talán kevésbé csiszolt itt ez az összhang az együttes és Potter között a későbbi koncertek tükrében, de ez az érzet lehet, hogy csak a felvétel minőségéből fakad. Lukács Miklós cimbalmozása a hangzás dinamikájában nem kerül a megszokott módon előtérbe. Persze egy élő koncert felvételéről van szó, éppen ezért remek lenne, ha egy stúdióanyagra is sor kerülne valamikor vagy esetleg a 2015-ös koncert felvételeinek kiadására, amely élőben egészen lehengerlően szólt.

 

Ezen a korongon Potter még csak kóstolgatja a magyar ízeket, a „Hazafelé” szaxofon hangjainak a kontrasztja viszont egészen csodálatos – még ha Lukács játéka itt is egy kicsit elvész a háttérben Hock belépésével egyetemben. A lemez leghosszabb darabja, az „Ereszkedő” viszont nagyon szép ívet épít: Hock–Lukács–Dresch triója után fokozatosan beindul a muzsika, hogy Dresch leghosszabb szólóját követően Potter újra kezdhesse az építkezést egy későbbi ponton. Egészen meghökkentő az a képzeletgazdag, dinamikus szókészlet, amivel Chris Potter dolgozik, és amivel korábban nem hallott csúcsokra juttatja el ezt a témát, megállíthatatlanul, feltartóztathatatlanul.

 

Szuper egy csapat, így öten, ez a Quartet plusz Chris Potter.

 

Előadók:

Chris Potter – tenor szaxofon, basszus klarinét

Dresch Mihály – tenor és szoprán szaxofon, fuhun

Lukács Miklós – cimbalom

Hock Ernő – nagybőgő

Baló István – dob

 

Elhangzó szerzemények:

1) Togo

2) Zea

3) Legényes

4) Amott legel

5) Free

6) Hazafelé

7) Ereszkedő

8) Futás Miska