Dresch Quartet és Chris Potter: Zea (CD)
Írta: Németh Attila | 2016. 12. 21.
Már nagyon vártuk és nagyon örülünk, hogy megjelent a Dresch Quartet és Chris Potter rendszeressé vált együttműködéseinek egy hanganyaga. Mi először 2015 nyarán hallottuk őket a Budapest Music Centerben együtt játszani, hogy aztán egy évvel később, idén nyáron ismét a fültanúi lehessünk annak az erős „simpaticónak”, amely voltaképpen az egymásra találás utáni kapocs alapja. Mert ahogyan a belső borítóban olvashatjuk, Dresch Mihály Chris Pottert utóbbi, magyar feleségén keresztül ismerte meg, ami egy olyan káli-medencei, spontán együtt muzsikáláshoz vezetett, amelynek egyik későbbi gyümölcsét élvezhetjük most. Merthogy nagyobb közönség elé először a Müpa Fesztivál Színházában álltak, 2012-ben, amelynek felvételeiből készült a BMC gondozásában az idén novemberben megjelent kiadvány.
Rögtön egy erős Ed Blackwell kompozícióval, a „Togo”-val nyitnak, amely a későbbi koncerteken is a repertoár része maradt. Lendületes, nagyon élvezetes muzsikálás, amelyet az album címét adó Chris Potter szerzemény, a „Zea” követ, jól felismerhető Potteres elemekkel, először egy basszusklarinét szólóval Pottertől, amelynek Dresch támaszt kontrasztot fuhun szólójával. Rendkívül izgalmasan jelenik meg ebben a témában ennek az együttműködésnek a másik, szintén nagyon meghatározó alapja: az igazi nyugati nagyágyú, Potter egészen modern megközelítésmódjának találkozása a Dresch Quartet népies hangzásával, és az ebből fakadó feszültségen át megszülető harmónia.
Egy kicsit még talán kevésbé csiszolt itt ez az összhang az együttes és Potter között a későbbi koncertek tükrében, de ez az érzet lehet, hogy csak a felvétel minőségéből fakad. Lukács Miklós cimbalmozása a hangzás dinamikájában nem kerül a megszokott módon előtérbe. Persze egy élő koncert felvételéről van szó, éppen ezért remek lenne, ha egy stúdióanyagra is sor kerülne valamikor vagy esetleg a 2015-ös koncert felvételeinek kiadására, amely élőben egészen lehengerlően szólt.
Ezen a korongon Potter még csak kóstolgatja a magyar ízeket, a „Hazafelé” szaxofon hangjainak a kontrasztja viszont egészen csodálatos – még ha Lukács játéka itt is egy kicsit elvész a háttérben Hock belépésével egyetemben. A lemez leghosszabb darabja, az „Ereszkedő” viszont nagyon szép ívet épít: Hock–Lukács–Dresch triója után fokozatosan beindul a muzsika, hogy Dresch leghosszabb szólóját követően Potter újra kezdhesse az építkezést egy későbbi ponton. Egészen meghökkentő az a képzeletgazdag, dinamikus szókészlet, amivel Chris Potter dolgozik, és amivel korábban nem hallott csúcsokra juttatja el ezt a témát, megállíthatatlanul, feltartóztathatatlanul.
Szuper egy csapat, így öten, ez a Quartet plusz Chris Potter.
Előadók:
Chris Potter – tenor szaxofon, basszus klarinét
Dresch Mihály – tenor és szoprán szaxofon, fuhun
Lukács Miklós – cimbalom
Hock Ernő – nagybőgő
Baló István – dob
Elhangzó szerzemények:
1) Togo
2) Zea
3) Legényes
4) Amott legel
5) Free
6) Hazafelé
7) Ereszkedő
8) Futás Miska