Varró Dániel: Mi lett hova?

Szégyen vagy sem, Varró Dánieltől az első kötet, amit elolvastam, az Akinek a lába hatos című volt, 2010-ben. Aztán mindet, ami azóta kijött, csupa gyerekverses kötetet, de a korábbi, részint felnőtt könyveit csak most olvastam végre végig, hogy a Mi lett hová?-t „letudtam”. Sok versét ismertem már amúgy, de így egyben nem, és volt nagy ámuldozás, hogy nahát, mennyi ide-oda utalgatás van az ő költészetében (önmagára is, nem csak a nagy elődökre és kortársakra).

 

De hát mindig is ez volt Varró egyik fő erénye (mások szerint hibája), hogy szereti, mit szereti, imádja tiszteletét úgy kifejezni a költészet megannyi kiválósága iránt, hogy az ő stílusukban, alkalmasint akár egy-egy híres versüket átköltve ír. Ahogy a „[Mánia]” című költeményben elhangzik: „A költő lelke nem volt makulátlan, meg az elméje sem volt neki tiszta, a versidomok szerelmese volt ő, egy mániákus verslábfetisiszta.” S ilyen hosszú távon ez már azt jelenti, hogy költőnk költészetének egyik fő jellemvonása ez. S hogy hol van a sok kiszólás és utalás és móka és kacagás közepette a költő maga? Minden sorban és minden sora között. Ez magától értetődőnek is tűnhet, de ez a kötet a megcáfolhatatlan bizonyíték reá.

 

Korunk Karinthyja, a rímeket romhányi könnyedséggel és bravúrossággal összeöltő Varró Dani mindig őszinte költő volt, a baba- és kisgyerekkorról szóló költeményei sem nyálkendőzték a valóság, a mindennapi élet apróbb-nagyobb bosszúságait, árnyoldalait. Így nem meglepő, mégis szívet melengető, hogy a Mi lett hova? egy lassan negyvenesbe hajló férfiú, férj és apa gondolatait, érzéseit tükrözi, a költőre jellemző trükkökkel persze. Varró úgy játszik a magyar nyelvvel, a különféle verselésekkel, ritmusokkal, meg amivel még nem szégyell, ahogy karácsonykor az apukák a gyereknek vett Legóval. Lubickol és élvezkedik mindezekben, ám közben nem csak vicceseket mond.

 

Vannak itt újabb változatok a Boci, boci, tarka kezdetű gyerekdalra, amilyeneket anno a Bögre azúr című kötetbe írt (és ugyanaz a Rácz Nóra készített remek illusztrációkat ehhez az új könyvhöz, aki a Szívdesszerthez is), vannak poénok szép számmal házasságról, kávézókról, a költés kínjairól – de van más is: számvetés az élettel, szembenézés a múló idővel, rácsodálkozás arra, hogy élete párja milyen szép, miközben a mézes heteket, az elvarázsolt, nagy szerelmet már rég dolgos és unalmas hétköznapokból lett évek takarják. Számomra, aki számos hasonlóságot felsorolhat a költő és saját maga élete között, különösen megindító ez a kötet. Sokat nevettem rajta, és második olvasásra tán még jobban élveztem, mint elsőre, de attól még voltak sorok, számosak, melyeknél felszisszentem, hogy hínnye, meg hogy asztakurva. És nem azért, mert itt-ott maga Varró is elkáromkodja magát. Nem ok nélkül teszi, hanem mert itt él, akként, aki. Az vesse rá az első követ, és akinek nem inge.

 

Van a kötet végén, eggyel az utolsó költemény előtt, egy hosszú-hosszú szabadvers. Az lehet, hogy kiveri majd a biztosítékot néhány olvasónál. Pedig csak arról van szó, hogy nem-mindenki Danija is úgy érzi néha, hogy elmegy ám a francba a sok hülye, s most ezt le is írta. S milyen jól tette! Olyan sodrása, ereje van annak a versnek, hogy még!

 

De egyébként is nagyon szeretem Varró költeményeiben, hogy hatnak rám. Nemcsak úgy, hogy mondjuk vidámabb leszek tőlük, hanem hogy rímekben kezdek gondolkodni miattuk. Ez messze nem minden költő műveinek olvastán fordul elő velem, és nagyon jó érzés. Minden megtelik tőle élettel, észreveszem az apróságokat, a humort, de a szépet is. Anno, a babás könyvek kapcsán roppant hálás voltam neki, hogy segített a mindennapos nyűgöket jobban viselni, és valahol most is ezt teszi. Köszönöm szépen, viszont kívánom.