Főkép

Amikor lelkesen jelentkeztem a szerkesztőmnél, hogy én szeretném ezt a könyvet, még igazán jó ötletnek tűnt. A borító értem kiáltott, no és szeretem a verseket. Az olvasás után azonban némi pánikkal kezdtem el nézni az üres papír. Mit fogok írni? Nem tudok semmit Turczi Istvánról, se Für Emilről, nem értek a kortárs költőkhöz, úgy egyébként a költészethez sem. Aztán arról győzködtem magam, hogy egy komplett verses kötetről értékelést írni pont olyan, mint ha egy versről írnék. Igaz? Hiába akarom becsapni magam, még csak nem is hasonlít a kettő egymásra, ezért bevallhatóan némileg bajban vagyok. Minden vers egy külön történet, amit hogyan lehet összefoglalni? Sejtelmem sincs. Csak azt tudom, mit érzetem olvasás közben, hogy milyen gondolatokat váltott ki belőlem néhány költemény vagy rajz. Ezért aztán úgy döntöttem, pont úgy kezelem, ahogyan a verses rovatot. Abból baj nem lehet.

 

Turczi István (1957-) József Attila-díjas, Babérkoszorú-díjas és Prima Primissima díjas magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, egyetemi doktor, irodalomszervező, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője. 1980-as évektől kezdve publikál, a jelenkori irodalmi élet egyik legsokoldalúbb alakja. Verseken és regényeken kívül drámákat és rádiójátékokat is írt, fontosnak tartja a kezdő tehetségek megtalálást, és a már ismert szerzők támogatását.
Für Emil (1967-) festőművész. 1992-től napjainkig szerepel egyéni és kollektív tárlatokon. Kiállításainak fontos elem a valóságos tér és idő használata, a tér és idő összefüggése. Festményein a gyermeki látásmód emlékei, míg grafikáin a mindennapi élet alakjai, a század 20-30-as éveinek polgári karakterei, vagy napjaink izraeli haszidjai jelennek meg.
És ennyit a lexikonról.

 

Elsőnek a borító ragadta meg a képzeletemet, a piros és kék figurák egyszerűen magukhoz vonzottak, aztán kinyitottam a könyvet és borító belsején elhelyezett első illusztráció némileg meglepett. Meztelen nő, kopaszodó bankigazgató és rúdtáncos, na meg egy guminő... azt hiszem, ezt nyugodtan nevezhetjük erős kezdésnek. De volt valami bennük, a natúrságukban, a fanszőrzetben és a kerek szemüvegben, ami már totálisan másfelé vitt; ezen a ponton még egyetlen verset sem olvastam, csak átsuhant a fejemen: Vajon jó helyre került ez a szegény kötet?

 

Egy ideje már nem figyelem az évszakok múlását
mint lusta pók kúszik felém az idő
utolér bekap apránként elfogyaszt
(részlet az Egy ideje már című versből)

 

A költői képek kétértelműsége, vagy pont egyszerű arcba mondása, a sokszor zavarba ejtő grafikákkal együtt furcsa szimbiózisban vannak. Az elején néhány illusztráció nem állt párban az adott verssel, míg rá nem jöttem, hogy a mezítelenség nem csak testi és fizikai lehet.

 

Félek.
Mióta bejöttek szobámba melegedni a fák,
szűkösen vagyunk.
(részlet a Barátság című versből)

 

Vannak pillanatok, amikor olyan meztelennek érezzük magunkat mint egy újszülött, pedig lábujjunktól a fejünk búbjáig takarva vagyunk. Csupaszok, mert a lelkünk hever szem előtt, prédájára mindenkinek, kitárulkozva, mint ama szemérmetlen sztriptíz táncos, necc harisnyában és magas sarkúban. Itt jegyzem meg, hogy bár a testiség fontos része az életünknek, és némelyik versben bizony felbukkan a kendőzetlen pajzánság, számomra többről szólnak. Többről az ösztönöknél. Nem áll a középpontban, csak része az egésznek.

 

Egy ideje már szárnycsapkodással
sem próbálkozom
megfogadtam apám tanácsát
„a Naphoz legközelebb a Földön lehetsz"
(részlet az Ikarosz néhány megszívlelendő sora című versből)

 

A borítót leszámítva az illusztrációk nem színesek, ettől furán torzak és obszcének lettek, viszont így illenek a kitekert valóságot pőrén soroló költeményekhez. Elgondolkodtattak. Némely esetben úgy éreztem, a vers karakteresebb, és sokkal összetettebb, mint amit az illusztrátor feltárt, máskor meg, hogy teljesen másról szól, mint a hozzá tartozó kép, mégis, együtt letaglózóak.
A mindennapi félelmeink, reményeink, fájdalmaink mind cselekvésre sarkallnak, az ösztöneink váratlanul veszik át az irányítást. Ez az élet, csak egy másik perspektívából, de attól még valóságos. Összecseng egy emlékkel, egy képpel, ami velem esett meg. Egy mondattal, amit nem gondoltam komolyan, egy mozdulattal, amit meggondolatlanul tettem.

 

A szomszédból átszivárog valami
slágeregyveleg. Mert zene az kell.
Majd szóváltás. Akiért a harag szól,
az a hangosabb. „Csak abbahagyják."
(részlet a Válságvers című versből)

 

Elismerem, hogy nem tudok hosszasan írni a költő vagy az illusztrátor nagyságáról, arról mégis tudok, mi az, ami tetszett. Úgy gondolom, ha egy vers visszhangra talál az olvasóban, már valóra váltotta szülőjének álmát, ilyen tekintettben pedig A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei újabb kedvencekkel szolgált. Mert lehet, hogy az elején a neten kerestem rá Turczi István nevére, de a végére többet tudtam meg róla, mint amik a száraz tények mentén olvashatók.

 

A versek varázsa többek között abban rejlik, hogy minden olvasónak mást és mást jelenthetnek, így nyilvánvalóan fogalmam sincs arról, más számára mit jelent majd, azonban nekem egyértelműen maradandó élményt nyújtott ez a vékonyka kötet. A kérdésre viszont, ami azt feszegeti, helyesen tettem-e, hogy hazahoztam magammal, egy határozott igennel válaszolhatok.