Főkép

Minimum Dante óta tudjuk, hogy az ember életútja során néha bizony betéved egy nagy sötétlő erdőbe, hogy elérhesse vágyait, vagy szembesüljön démonaival. A fiatal angol szerző, Adam Foulds regényében, az Eleven útvesztőben már a kezdet kezdetén minden szereplő eljutott ebbe a nagy sötétlő erdőbe, ugyanis ennek a kellős közepén található történetünk helyszíne, a High Beach Elmegyógyintézet, melyet a valóban létezett, haladó gondolkodású ideggyógyász, Matthew Allen vezetett valamikor a 19. században.

 

Foulds a rendkívül lassú sodrású történetek és a hihetetlenül precíz, aprólékos leírások mestere. Ebben a rövid, viktoriánus jellegű regényben oldalanként szegődünk a szereplők nyomába, akik egy része az orvos családjához vagy az intézetben dolgozó személyzethez, míg más részük a kisebb-nagyobb mértékben beteg ápoltakhoz tartozik. A szigetországi szerző tökéletesen végiggondolt módon, és részletező pontossággal mutatja be az egyes alakok mindennapi életét, az őket mozgató erőket és az elméjükben végbemenő folyamatokat; miközben végig ott van a háttérben az erdő, a folyton változó évszakok tükrében, a maga élő, sötét, vibráló, titokzatos és áthatolhatatlan voltában, a könyv tulajdonképpeni főszereplőjeként.

 

A többek között Booker-díjra is jelölt kötet korántsem vidám vagy felemelő, egyik figura sem képes elkerülni a sorsát, kisebb vagy nagyobb volumenű egyéni drámájuk ábrázolása pedig tökéletesen egybeolvad az elmegyógyintézet mindennapi életének leírásával. És ahogy a kezdetekben eléggé idillinek tűnő történet szinte észrevétlenül csúszik át a melankóliába, a borzalomba és tébolyba néhány tökéletesen eltalált kép vagy jelenet révén (ilyen például, mikor a fát hasogató doktor gondolkodás nélkül átnyújtja a fejszéjét az egyik ápoltnak, vagy mikor egy leölt és kizsigerelt őz tetemét temetik a föld alá), rájövünk, hogy az eleven útvesztő nem az elmegyógyintézet, de nem is a végtelennek tetsző erdő, hanem a felfoghatatlan végletekre képes emberi elme.

 

Foulds regényében ugyanis szinte mindenkit más és más mozgat, mások a vágyaik, céljaik, másként látják a környezetüket; szinte kivétel nélkül mindenki önmaga vagy az őt vezérlő vágyálom foglya marad; belső világaik között nem sok hasonlóság van, és köztük szinte lehetetlen őszinte és működőképes kapcsolatot létrehozni. Ez pedig nemcsak az elmebetegekre jellemző, hanem az összes emberre, hisz miközben a két véglet között (a velejéig aljas, a neki kiszolgáltatott embereket kihasználó és megalázó alaktól, a teljességgel konvencionális vágyakkal és ábrándokkal megáldott figurán át a magát Isten küldöttének tartó és mindent az emberek szolgálatának alárendelő elmeháborodottig) senki sincs, aki kisebb-nagyobb mértékben ne a saját agyának gúzsba kötött foglya lenne.

 

A fiatal angol író azon szerzők táborába tartozik, akik arra keresik a választ, hogy mi mozgatja az embert, mi határozza meg az identitását, és mi az a közös vonás, ami valóban emberré tesz bennünket, és ami mindannyiunkban bennünk van. Teszi mindezt olyan ihletett költői prózával, amire csak igen kevesek képesek (Bényei Tamás újfent ragyogó munkát végzett), miközben felvillant olyan brutálisan erős képeket, melyek valószínűleg sok olvasó agyába menthetetlenül bele fognak égni.