Al Berto: Tűzvészkert

Néhány hete jelent meg idehaza (majd húsz évvel a huszadik század végi portugál költészet legnagyobb alakjának halála után) Al Berto (szó szerinti) búcsúkötete, a Tűzvészkert, ami a maga alig 50 oldalnyi terjedelmével is az év egyik legfontosabb verseskötete lehet. Gyanítom, hogy egy-két elvetemült luzitán líraimádón kívül nem sokan ismerik őt, vagy még csak nem is hallottak róla, így kezdeném némi életrajzi, történelmi bevezetéssel.

 

Az eredetileg Alberto Raposo Pidwell Tavaresként született költő az Antonio Salazar által, diktatórikus módszerekkel kormányzott Portugáliában látta meg a napvilágot 1947-ben, és egész fiatalsága során képtelen volt arra, hogy elfogadja a fennálló rendet. Végül 19 éves korában emigrálni kényszerült, ugyanis megtagadta a kötelező katonai szolgálatot, amelyet minden bizonnyal valamelyik lázongó és elszakadni készülő portugál gyarmaton kellett volna leszolgálni a lehető legmostohább körülmények között. 1974-ig, a diktatúrát megdöntő szegfűs forradalomig Belgiumban élt, ahol eredetileg franciául, később anyanyelvén is verseket kezdett írni. Hazatérése után pedig hamarosan az újjáéledő luzitán költészet legmarkánsabb és legelismertebb képviselője lett. Ennek oka, vitathatatlan tehetségén kívül, az, hogy olyat alkotott, amit a korábbi évtizedekben senki (mely időszakban mind az ország, mind az irodalmi élet kényszerű módon bezárkózott, és a dicső történelmi múlt felé fordult, hogy egyre másra jelenjenek meg eposzok az ibériai hősökről); alig pár soros, zömében rím nélküli versei egy új és sok fiatal számára példaként szolgáló világot teremtettek, amelyben megkötések nélkül, szabadon lehetett beszélni bármiről.

 

Költői világa markáns és eredeti; hangja tökéletesen felismerhető, melankóliája utánozhatatlan. Al Berto ugyanis egész pályafutása során inkább az élet árnyoldalairól írt: a magányról, a szenvedésről, az emberi kapcsolatok ellehetetlenüléséről, saját homoszexualitásáról, betegségről, halálról; motívumai jelentős része az éjszaka, a sötétség, a bezártság, a sivatag témaköréből kerülnek ki.

 

Ez hatványozottan igaz jelen kötet esetében, ugyanis ezt már akkor írta, mikor megtudta, hogy nem sok ideje van hátra, mert AIDS-es. A Tűzvészkert a maga rövidségében is monumentális búcsú az élettől, a szerelemtől, imádott városától (Lisszabontól), vagy a költészettől egyaránt. Al Bertónak nincsenek illúziói: tudja, hogy a betegsége által átélt testi szenvedést, barátainak elfordulását, sokak megvetését nem fogja követni semmiféle tökéletes béke vagy Mennyország röpdöső angyalkákkal, és nem fogja viszontlátni a szeretteit sem – mégis, ha a veszteségektől szenvedve is, nyomorultul, de ezekben a búcsúversekben igyekszik megkeresni és szembenézni Istennel, hogy elszámolhasson életével.

 

maktub

 

a fény kifeszített cinklemez

a sivatag egén

 

körülötted

csak vibrál a végtelen homok

a távolodó osztódó

kövek és kórók káoszával

szemben

 

lovak zaklatott zihálása gyújtja be

a váratlan ünnepek puskaporát

 

egy bagoly meghal

egy datolyafa édeskés tetején

 

az imádságra hívó müezzin éles

énekétől ostromolva

mész előre

 

maktub

 

helyek ahonnan az élet kivonult és minden megíratott

már évszázadok óta – helyek ahol a szív

csak egy vándorló mészkőrózsa

 

a ritkuló vízlelőhelyek és a szikkadt

átokverte föld határán – sétálsz

a sík palaéjszakában

a fohászok és magány parcelláin

ahol még ott rejtőzhet

isten arcának finom lenyomata

 

Al Berto búcsúkötete, a Tűzvészkert tipikusan egy olyan alkotás, amit érdemes lenne minden halandónak elolvasnia.