Könyvsaláta: Kepler62 – A visszaszámlálás / A Daltonok szabadlábon / Tear királynője

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán” korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

Timo Parvela – Bjørn Sortland: Kepler62 – A visszaszámlálás

(Pozsonyi Pagony, fordította Petrikovics Edit)

A Kepler62 sorozat első része úgy végződött, hogy tűkön ülve vártam a folytatást, és a második után kb. a falat kapartam. Pedig ennek a résznek más a főszereplője, nem Ari és Joni, a két kis számítógépes játék zseni, akik egy elképzelt közeljövőben szinte a semmiből tengetik napjaikat, mégis megfejtik a megfejthetetlennek tűnő, mindenkit izgalomban tartó, szuper játékot. A folytatás főszereplője szinte mindenben különbözik tőlük: egy 14 éves lány, aki mérhetetlenül gazdag, és aki úgy jut el a játék végére, hogy valaki mást megfizet, juttassa el őt is oda. Az apja fegyvergyáros, és így Marie-nek mindene megvan, már anyagilag, mert egyébként az édesanyja meghalt, a kedves papát pedig szinte sohasem látja. Ő nem olyan ügyes a számítógépes játékokban, nem is érdekli az egész, valami másban azonban nagyon is jó: az apjának köszönhetően remekül ért a lőfegyverekhez…

A Kepler62 játék kapcsán aztán mégis találkozik a két fiúval, egy titkos bázison, és úgy fest, ő is részese lesz annak a nagy kalandnak, ami talán egy másik bolygóra juttatja el az emberiséget. Már ha tényleg erről van szó – Marie ugyanis úgy véli, valami nagyon nem stimmel ezzel az egésszel…

Elsőre úgy éreztem, ezt a második részt nem szívesen adnám a 9 éves fiam kezébe, pedig nagyon várta már. Az elsőnél is sötétebb képet fest a közeljövő világáról (szó szerint is, Pasi Pitkänen a legjobb képregényeket idéző illusztrációin), félelmetesebb és izgalmasabb is. De aztán az jutott eszembe, hogy, bár ebben a részben nem sok szó esik számítógépes játékokról, a 8-12 éves korosztály körében manapság menő játékok zöme is félelmetes meg izgalmas valamelyest. Viszont a Kepler62-ben fontos és komoly dolgokról van szó, olyanokról, amikkel előbb-utóbb úgyis szembe fognak találkozni a gyerekek, és egy ilyen intelligens és okos regény legalább adhat valamiféle bevezetést, valami magyarázatfélét.

(Uzseka Norbert)

René Goscinny & Morris: A Daltonok szabadlábon

(Pesti Könyv Kiadó, fordította Meggyesi Gábor)

A görög mitológiát idézi bizonyos értelemben az a viszonyrendszer, ami Lucky Luke és a Dalton testvérek között létezik. Azt ugyan nem állítom, hogy hősünk élete értelme a négy bandita kordában tartása, de nehéz nem felfedezni az ismétlődő mintát, aminek eredményeként útjaik rendszeresen összefutnak, többnyire oly módon, hogy tehénpásztorunk igyekszik börtönbe juttatni a gazfickókat. Miként Héraklész és a lernai hidra, úgy vívják végtelenített küzdelmüket a felek, és bár minden epizód a törvénytisztelő képregényolvasók számára megnyugtató módon zárul, azért sosem lehetünk biztosak abban, a következő füzetben mi vár ránk.

A fentiek alapján egy pillanatig sem kell izgulnunk az eredetileg 1964-ben kiadott, a francia sorozat 23. részének befejezésében, mint minden esetben, ezúttal is az a fontos, miként jutunk el az utolsó képkockáig, amelyen hősünk a lemenő nap felé veszi az irányt.

A tizenkettő egy tucat érzéstől az menti meg a kiadványt, hogy ezúttal nem egy történetet mesél el nekünk a szerzőpárost, hanem mindjárt kettőt, igaz eltérő terjedelemben. Az elsőben, az elnökválasztás után menetrendszerűen kihirdetett általános amnesztia okozta helyzettel kell megbirkóznia Luke-nak, és itt szemlátomást elemében van Goscinny: tetszetős az alapötlet, egymás után sorjáznak a humoros jelenetek, amelyeket csak erősítenek Morris képi megoldásai. Aztán átváltunk a második menetre, ahol a problémát az apacsok felbukkanása okozza, és itt bizony nem sikerült a szerzőpárosnak kivergődnie a korábban már felhasznált fordulatok útvesztőjéből.

A fentieknek köszönhetően A Daltonok szabadlábon messze lemarad a dobogós helyekről, és csak a középmezőnyben talál magának helyet az eddig megjelent LL-sztorik között. Viszont mivel a négy gonosztevő és Luke annyira jól kitalált karakterek, simán képesek a hátukon elvinni az előadást – és egy pillanatig sem kétséges: aki szereti a sorozatot, az ezt sem fogja kihagyni, elvégre az olyan jelenetek, mint Averell sámánkodása, megérik a pénzt.

(Galgóczi Tamás)

Erika Johansen: Tear királynője

(Agave Könyvek, fordította Huszti Zsuzsanna)

Ritkán olvasok young adult regényt, főleg olyat, ami egyértelműen fiatal lányokat céloz meg – valahogy mégis a kezembe került a Tear királynője, és számomra is megdöbbentő módon nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy nem bántam meg az olvasást. A könyvet ugyanis már csak elméleti szempontból is borzasztóan érdekesnek tartom: végig olyan érzés kerülgetett, hogy Erika Johansen eredetileg nem YA-olvasóknak szánta a művét. Hiszen ha kivennék olyan 15-20 oldalnyi szöveget, akkor bátran a kezébe adnám felnőtteknek is – még ha nem is lenne sokaknak kedvenc, azért jól szórakoznának rajta...

Johansen világában az emberek a Földről átléptek egy másik univerzumba: Tearbe és más királyságokba, ahol mindössze a középkori szintet voltak képesek fenntartani. Kelseát úgy nevelték, hogy egy nap ő lesz Tear királynője – ám amikor ez tényleg megtörténik, nem egészen olyan a helyzet, mint ahogy azt a lány elképzelte. Az országot háború fenyegeti, nem ritka az éhezés, alig bízhat meg valakiben, ráadásul még a sötét mágia is útját állja...

Ha visszaolvasom az előző bekezdést, én nem biztos, hogy rögtön YA-ra asszociálnék, hiszen a fiatal főszereplőtől még nem lesz valami ifjúsági regény; a történet mégis egyértelműen efelé mutat. Túl sok az erre utaló jelenet, túl erős a szöveg „tinédzseres” hangulata, túl sok benne a Fontos Probléma, amivel foglalkoznia kell a korosztálynak – ami persze nem baj, csak nem biztos, hogy mindenki könnyen befogadja. Pedig Johansen nagyon ügyesen teremt feszültséget, jelenetei erősek, hatásosak, a cselekmény kifejezetten izgalmas, ráadásul jól működnek a karakterek és a köztük lévő konfliktusok, tényleg érezni a drámai vonulatot. Sokszor egészen kíméletlen a szöveg, és akkor még nem is beszéltem arról, mennyire érdekes a háttérvilág és milyen jól ragadja meg egyes aspektusait.

Úgyhogy egyértelműen ott a komoly írói alap, amit felhasználva egy ütős fantasy kerekedhetne belőle – hogy helyette mégis egy olyan mű született, ami inkább a fiatalabbaknak ajánlott, az számomra talán csalódás, de nekik valószínűleg épp ellenkezőleg.

(Szabó Dominik)