Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

A jól szituált, fiatal, magyar származású svájci Sacha Batthyány különösebb gondok, megoldandó problémák nélkül élte az életét, mígnem egy nap az egyik kollégája szembesítette őt egy újságcikkel, amely szerint egyik rokona a II. világháború végén 180 zsidó meggyilkolásában vett részt Rohoncon. Batthyány bár jól ismerte családja történetét, de erről az epizódról nem volt tudomása, és újságíró lévén, úgy döntött, beleássa magát a témába. Így indul az És nekem mi közöm ehhez? című dokumentumregény, azonban a kutatás során a szálak egyre jobban szerteágaznak, és szerencsére jóval több kerekedik ki belőle, mint egy számtalan helyről ismerős sokadik holokauszt-sztori.

Batthyány történetében ugyanis egyszerre van jelen a családját, és ezáltal Magyarországot ért tragédiák sorozata (Trianon, a II. világháború, a holokauszt, a Gulág, az államosítás, az ’56-os forradalom és a kényszerű emigráció), amely csapások szorosan egymás mellett, egymásból eredően léteznek, és nem külön, megbonthatatlannak ábrázolt buborékoknak. (Egyébként épp emiatt érte számos támadás is a könyvet, ugyanis egyes történészek szerint Sztálin bűneinek és a szovjet koncentrációs táborok poklának bemutatása „relativizálja” a holokauszt szörnyűségét – ez az állítás agyrém, személyes véleményem szerint).

Ebben a könyvben, a való élethez hasonlóan, ugyanis mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb. A holokauszt túlélőjének Auschwitz és a koncentrációs tábor a legfontosabb; Sacha apjának, aki katonaként harcolt a világháborúban, majd tíz évet húzott le a Gulágon, persze a szibériai élmények; a minden rangját, birtokát és vagyonát elvesztő nagymamának meg kommunisták hatalomra kerülése és az államosítás. Így, jó hetven év távlatából, azonban a szerteágazó történeteikből kirajzolódik a huszadik század képe, amelyet már (talán) lehet tárgyilagosan szemlélni és értelmezni.

Ezeket a dolgokat kutatva Batthyány ugyanis rájön valamire. Míg ezeknek az embereknek életük legfőbb élményei háborúk, gyilkosságok, népirtások, fogolytáborok, addigi egzisztenciájuk elvesztése – és emiatt csak sokadik helyre szorul mondjuk a gyermekük megszületése vagy adott esetben halála –, így nem meglepő módon ezek a témák foglalkoztatták őket egy életen át; addig a mai kor embere, mint Sacha, sokkal unalmasabb, sekélyesebb, ingerszegényebb életet él. Nekik / nekünk a legfontosabb, hogy megszületik a gyerekünk, új lakásba költözünk, kocsit veszünk; témáink a sport, a zene, a szórakozás vagy ehhez hasonlók – és mégis képesek vagyunk egy az egyben kategorikusan elítélni mindenkit, aki részt vett a háborúban, aki nem tett meg mindent például a zsidók megmentése érdekében, és ugyancsak kategorikusan kijelenti, hogy mi nem tennénk semmi szörnyűséget, ilyesmi többet nem fordulhat elő. Pont mi tudjuk ezt biztosan, akik életében még semmi ehhez hasonló nem történt? Így válik ez a szöveg a generációs különbségek regényévé is.

Batthyány regényét ajánlanám mindenkinek, aki érdeklődik a huszadik századi történelem traumái iránt. Ha elolvassátok, egy nagyon szikár, precíz és sokrétegű művet tudhattok a magatokénak. A Rohoncon és egyéb helyeken történtek bár rekonstruálhatóak, és rekonstruálja is őket az író, de sokkal nehezebb kérdés, hogy mit mondunk el belőle, és mi lesz a hivatalos, mindenki által elfogadható verzió. Hogyan, miként akarjuk látni a múlt századot? Egy biztos, ha befejeztük ezt a könyvet, nem fogjuk feltenni azt a kérdést, hogy: És nekem mi közöm ehhez?