Beleolvasó – Jenny Lawson: Őrülten boldog - Vicces könyv borzalmas dolgokról

Egy elképesztően vicces és kacagtató könyv a bénító depresszióról és a szorongásról? Ez aztán szörnyen rossz ötletnek tűnik… De Jenny Lawson éppen ezekben a szörnyen rossz ötletekben a legjobb! Őrülten boldog című könyvében az egész életét végigkísérő mentális betegséget járja körül a maga egyéni, utánozhatatlanul humoros stílusában.

A szerző saját életének nem mindennapi történeteiből szemezget: az egyik pillanatban még két elvetemült hattyú tör az életére, aztán kap három döglött macskát postán, egy harmadik írásban pedig már a depressziójával járó bénultságról és tehetetlenségről vall kegyetlen őszinteséggel.

Ez a nyíltság arra irányítja a figyelmet, hogy el kell fogadnunk mindazt, ami megkülönböztet minket a többi embertől, majd felhasználni, hogy lenyűgözően és felháborítóan boldogok legyünk. Ahogy Jenny anyukája fogalmaz: „Talán nem is annyira borzasztó őrültnek lenni.”

 

Részlet a könyvből:

Én az a fajta lány vagyok, aki hisz a jelekben. Nem feltétlenül a közlekedési jelzésekben (amikre általában én úgy tekintek, mint egy segíteni akaró, de feleslegesen túlaggodalmaskodó nagynéni javaslataira) vagy az isteni jelekben (amit eddig egyszer kaptam, amikor a Jóisten egy hatalmas gombát küldött a pázsitomra, ami inkább egy megcsonkított cicire hasonlított, és ami a nagyon vallásos nagyapám szerint is inkább annak a biztos jele, hogy túl sokat locsolom a füvet). Sokkal inkább az olyan harsány, figyelemfelkeltő fényekre gondolok, amiket az univerzum küld annak jelzéseként, hogy jó dolgot teszel, vagy hogy mindenki életét elcseszed, és rohadtul össze kéne már kapnod magad. Azon a héten, amikor beköltöztünk az új házba, kaptam egy ilyen jelet.

Az új ház tökéletesnek tűnt. Öreg volt, de a körülötte lévő fák gyönyörűek, a környék békés, és azt beszélték, hogy Stone Cold Steve Austin, a pankrátor ott lakott a következő háztömbben. (Igaz történet: egy híres countryénekes négy házzal lejjebb lakik tőlem. Bár az is igaz, hogy van az három ajtó, egy kisebb hegy és egy szigorúan őrzött kapu, és egy másik ajtó is, ami elválaszt minket, de akkor is. Ez a mi esélyünk a hírnévre, és meg is ragadtuk két kézzel.)

Az előző, vidéki kúriánk csodálatos volt, de jó néhány év csörgőkígyókkal, skorpiókkal és chupacabrákkal vívott küzdelem után valami sokkal polgáribb lakásra vágytunk. Ez a lakópark tökéletesen megfelelt azoknak az embereknek, akiknek tettettük magunkat (normális embereknek, akik nincsenek szétesve, mint mi). Bár majdnem biztos voltam abban, hogy azonnal leleplezik, hogy csak egy csaló vagyok.

Még akkor is kívülállónak éreztem magam, amikor beköltöztünk, és végigsétáltam az utcánkon egyenesen a festői kis park felé, és igyekeztem úgy tenni, mintha ide tartoznék. Amikor leültem a mesterségesen kialakított patak partjára, megláttam a jelet. Két gyönyörű, hófehér hattyú siklott a tó kanyarulatában, felém közeledtek, és érdeklődve méregettek. A bámulattól lemerevedve figyeltem, ahogy ez a két elegáns madár úszik a vízen, és amikor egymás mellé értek, a nyakuk szív alakot formált. Sóhajtottam egyet, pedig nem is volt miért. És tudtam, minden rendben lesz.

És akkor egy rakás hattyú megpróbált megenni.

Ezen a ponton, te, kedves olvasó, valószínűleg újra és újra elolvasod a fenti mondatot, és azon gondolkozol, nekem meg mi a bajom. A válaszom pedig az, hogy a HATTYÚK MEGPRÓBÁLTAK MEGENNI. EZ A BAJOM. Most biztos azt mondod: Persze, biztos csak túlzol. A hattyúk nem esznek embert. De biztosíthatlak róla, hogy de igen, kurvára esznek.

Ezek a hattyúk kiugrottak a vízből, horkantva, sziszegve rohantak rám, mint valami átkozott csimpánzok. Olyan csimpánzok, akik jók voltak fociban, és megtanították nekik, hogyan kell körbekeríteni az áldozatukat. Sikítottam, és elkezdtem rohanni a házunk felé, és szinte biztos voltam benne, hogy hallom, ahogy az úszóhártyás lábaik csattognak utánam az aszfalton. Amikor a ház közelébe értem, megláttam Victort, aki a ház előtti füvet locsolta, és ordítani kezdtem: „MÉG MINDIG MÖGÖTTEM VANNAK?” Megfordult, és rám nézett. Rémült arcát látva biztos voltam benne, hogy igen. De akkor magam mögé néztem, és nem volt ott semmi. Mint kiderült, ő azért vágott ijedt arcot, mert azt látta, hogy a felesége az üres utcán rohan, azt sikítva, „MÉG MINDIG MÖGÖTTEM VANNAK?”, mintha elkezdődött volna a zombiapokalipszis, neki pedig elfelejtettek szólni róla. Megálltam, hogy levegőhöz jussak, és már épp el akartam magyarázni, hogy megtámadott egy dühös hattyúcsőcselék, de akkor elgondolkoztam azon, mindez hogy hangzana. Sőt, abban sem voltam biztos, hogy két darab hattyút „csőcseléknek” lehetne nevezni, de aztán úgy döntöttem, a házasságban mindig igazat kell mondani. Victor nem ért velem egyet ebben, leginkább azért, mert az én őszinteségemnek mindig az a vége, hogy olyanokat állítok, hogy hattyúk bántalmaznak. És igen, tudom, hogy valójában ez nem bántalmazás, hiszen nem értek hozzám, és nem tartottak kést a torkomhoz, de a szándék igenis ott volt, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a hattyúk nem azért rohantak utánam felbőszülve, hogy azt kiabálják: „ÖLELJ MEG!” Leginkább azért, mert a hattyúk némák. Biztos azért ennyire dühösek. Mert nem adhatják ki az érzelmeiket. Nem ismerem a hattyúk pszichológiáját.

Victor erősködik, hogy csak félreértettem őket, úgyhogy utánanéztem a hattyúknak az interneten, és igaz, többnyire csak olyan képeket találtam, ahol elegánsnak, meg királyinak tűnnek, de ahogy mélyebbre ástam, volt néhány oldal, amelyik azt mondta: „Ó, azok a kis rohadékok, bárkit képesek széttépni. NE SZÓRAKOZZ AZOKKAL A SZEMÉTLÁDÁKKAL.” De most komolyan, egy jól irányzott rúgással képesek eltörni egy ember karját, és tavaly Angliában belefojtottak egy férfit a vízbe. És ez igaz, nem csak valami, amit a The Inquirerben olvastam. A hattyúk igenis veszélyes állatok, de soha nem teszik őket felelőssé, nyilván, köszönhetően az etnikai besorolásuknak. Továbbá az internet szerint, ha megtámadnak, a legjobb védekezés, ha „megragadod a nyakánál fogva, és olyan messzire hajítod, amennyire csak bírod”, ami pont úgy hangzik, mint egy olimpiai sportág, amit a PETA biztosan bojkottálna. Emellett teljes erődből képen is törölheted őket, amit én tuti elhibáznék, mert a hattyúk feje hírhedten kicsi. Olyan lenne, mintha tetherballt játszanánk, kivéve, hogy a pózna mozogna, a kötél lenne a hattyú nyaka, és a labda meg megpróbálna megenni. A világ leghalálosabb játéka.

„Ó, te szent Isten… ez az oldal azt mondja, lehet, hogy terhes vagyok” – ordítottam Victornak. „Mitől? Attól, hogy feléd futott egy hattyú? – kérdezte megrökönyödve. – Érzékeled, hogy mekkora őrültségeket beszélsz?” „Biztos a sokk miatt. És mert valószínűleg egy vízimadárral vagyok terhes. Úgyhogy csak a Jóisten a megmondhatója, mit csinálnak éppen a hormonjaim. Ez az orvosi szakfolyóirat azt írja, hogy hattyútámadás után »prophylactics«-ra van szükségem. A HATTYÚK ENNYIRE KÖRMÖNFONTAK.”

Akkor Victor elmagyarázta, hogy a „prophylactics” azt jelenti, „megelőző kezelés”, ami nem jelenti automatikusan azt, hogy „születésszabályozás”, de nem értem rá figyelni, ugyanis lehet, hogy éppen erőszakosan teherbe ejtett egy gyilkos hattyú.

Akárhogy is, ez igenis probléma, és onnantól kezdve képtelen voltam a tó közelébe menni anélkül, hogy azon aggódtam volna, esetleg megtámadnak a hattyúk, akiket Fehérnek és Klaus Banánlopkodónak neveztem el. Kettejük közül Fehér volt az erőszakosabb, ugyanakkor más emberszabású jelenlétében egyikőjük sem tett semmiféle gyanús mozdulatot, inkább csak erőt fitogtatva közeledtek felém. Valószínűleg azért, hogy kétséget ébresszenek az emberekben, így majd nem őket idézik be gyanúsítottként a közelgő és biztos halálomkor.

Attól a naptól kezdve, amikor a tó felé jártam, a hattyúk dühös pillantásokat vetettek felém. Ahogy lassan elhaladtam mellettük (miközben ők valószínűleg azt tervezgették, hogyan fogják leszakítani az autó lökhárítóját vagy megbabrálni a féket), én leeresztettem az ablakot, és azt üvöltöttem: „VELEM TE NE KÖTEKEDJ, FEHÉR!” Kétségkívül ez a legrosszabb dolog, amit üvölteni lehet egy flancos, republikánus többség által lakott környéken, de mivel valójában sosem hittem benne, hogy valaha is közéjük tartozom majd, így már a reményt is rég feladtam. (Sőt, az új szomszédunk meg is hívott minket Victorral egy „üdvözlégy a szomszédságban” partira, ami már önmagában is ijesztőnek tűnt, de amikor a szomszéd megemlítette, hogy ez egyszerre egy republikánus adománygyűjtés is lesz, azonnal megkönnyebbültem, hogy van indokom, miért nem megyek el. Elmagyaráztam, hogy a házasságunkban én vagyok a kijelölt nem republikánus, de ő azt mondta, hogy ettől még nyugodtan mehetek. Mire én adtam neki egy példányt az első könyvemből. Egy hét múlva kaptam tőle egy kedves levelet, amelyikben elmagyarázta, hogy elolvasta a könyvet, és most már érti, hogy miért nem kellene elmennem a partira. Vagyis tulajdonképpen írásban visszavonta a meghívást, de oly módon, hogy egyikünk sem sértődött meg.) Victor szerint az állítólagos hattyútámadásom oka az imposztor-szindróma manifesztálódása, egy olyan valódi probléma, ami nekem tényleg van. Ez tulajdonképpen azzal jár, hogy meg vagy róla győződve, hogy minden egyes sikered csak a véletlen műve, és bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy csak egy hatalmas lúzer vagy, és egyáltalán nem vagy annyira jó fej, mint amennyire az emberek gondolnák. Ez azért rossz, mert a legtöbb ember egyébként is azt gondolja rólam, hogy mentális beteg vagyok, így tehát még arról is meg vagyok győződve, hogy ahhoz sem vagyok elég sikeres, hogy őrült legyek. Valójában ez az őrültség definíciója. Mindezek ellenére akkor is azt gondolom, hogy azok a hattyúk rám szálltak. Egyszerűen elkönyveltek kívülállónak, pedig éppen ez az, ami miatt meg kellett volna kedvelniük, hiszen mindegyikünk rút kiskacsaként kezdi. De hiába, ezek a hattyúk nyilvánvalóan elfelejtették, honnan jöttek, és minden tőlük telhetőt meg is tettek annak érdekében, hogy erre más se emlékezzen.

Senki másnak nem gyűlt meg a baja velük, de én azóta is meg vagyok győződve arról, hogy ha lehetőségük lenne rá, azonnal felfalnának. Victor nem ért velem egyet, de én biztos vagyok benne, hogy már jó sok mindenkit felfaltak, csak olyan ügyesen csinálják, hogy soha senki nem gyanúsítja meg őket. Olyanok, mint a röpképtelen madarak spanyol inkvizítorai. Sőt, azt gyanítom, hogy a világ összes eltűnt emberét egyszerűen felfalták a hattyúk. Victor meg az gyanítja, hogy túl sokat ittam. Lehetséges, hogy mindkettőnknek igaza van.