Főkép

A Szellemidézés című kötet a szerző életének legfontosabb, legszemélyesebb emlékeit, találkozásait rejti. Olyan nagy írókkal-költőkkel való személyes kapcsolatát eleveníti fel, akikhez az olvasó csak műveik útján juthatott el. A kordokumentumok, fordulatos, novellisztikus történetek, a közvetlen, bensőséges személyes hangú emlékezések minden bizonnyal sok olvasó tetszésére találnak, mert nemcsak nagy írók kitűnő portréit találjuk meg ebben a kötetben, hanem szerény, mégis személyes önvallomást is az irodalomról.

 

„1964. március 13-án meghívták szüleimet a Parlamentbe egy fogadásra. Apámat meglepte ez a gesztus, mert ilyen előkelő rendezvényre még sohasem volt hivatalos. A dúsan terített asztalról éppen anyám tányérjára rakta a hideg sültet és salátát, amikor váratlanul feltűnt mellettük Szirmai István, az akkori idők legnagyobb hatalmú ideológusa és vezető politikusa. Odalépett apámhoz és azt mondta:

‒ Magát már keresem, mert magát fel kéne akasztani.

‒ Miért? – kérdezte apám megrökönyödve.

‒ Azért, mert magának el van ferdülve az ízlése.

‒ Csak nem Weöres Antik eklogájára gondol Ön is?

‒ De, éppen arra, meg még sok másra is.

‒ Akkor engem is húzzon melléje, ha a férjemmel ezt akarja csinálni! – szólt közbe elszántan az anyám.

‒ De hát neki el van ferdülve az ízlése, ha ilyen verseket közöl, amin az emberek így felháborodnak. Miért nem Maga szerkeszti inkább a lapot?

‒ Mert én a pedagógiához értek, az irodalomhoz pedig a férjem ért.

‒ Miért nem mondják meg már egyszer, mi a kifogásuk ellenem? – tört ki apámból elég indulatosan. – Milyen problémákat látnak? Mit szeretnének? Lehet, hogy van, amin tudnék segíteni…

Ez az önérzetes hang láthatólag meghökkentette Szirmait. Maga elé meredt, majd szúrós tekintettel apámra nézett, és csak ennyit mondott:

‒ Jöjjön el hozzám a jövő héten, szerdán délelőtt tíz órára.

A megjelölt időpontban ott volt apám a hivatalában, de a titkára közölte vele, hogy a főnöke nem ér rá. Azt az üzenetet hagyta, hogy ne hozzá menjen, hanem más valahová, ahol már várnak rá.

Ott kereken tudomására hozták, hogy olyan szerkesztői koncepciót képvisel, amely nem vihető tovább, mert nem egyeztethető össze a párt irányvonalával. Változtatni kell rajta, de ezt a feladatot már másra bízzák.”

 

A gyerekkori emlékek leggazdagabban dokumentált része az „Új Írás” első négy esztendejének világát idézi fel. Itt dolgozott a szerző édesapja, e folyóirat alapító főszerkesztője. Izgalmas kép alakul ki előttünk a hatvanas években kibontakozó alkotó folyamatokról és vitákról, a különböző írónemzedékek útkereséseiről és küszködéseiről, az „Új Írás” törzsasztalának kedves, bohém életéről. Megtudhatjuk mi fortyogott annak idején a kulturális politika bugyraiban. Találkozhatunk Illyés Gyulával, Nagy Lászlóval, Veres Péterrel, Tersánszky Józsi Jenővel, Berda Józseffel, Moldova Györggyel… A későbbi, hetvenes-nyolcvanas évekből pedig felbukkan Nemes Nagy Ágnes, Karinthy Ferenc… vonzó alakja.

 

A szerző szerint, ha meg akarunk ismerni egy írót, el kell menni a szülőföldjére. A kötet második részében külföldön és idehaza idézi fel a régi magyar szellemeket: Krúdyt, Reviczkyt, Komjáthyt, Madáchot, Pázmányt, Juhász Gyulát, Kazinczyt, Aranyt, Kosztolányit, Babitsot, Vajda Jánost, Gárdonyit… Párizsban Adyt, Velencében Catullust, Moszkvában Bulgakovot, Helsingörben Hamlettet, Helsinkiben János Vitézt… Megismertet bennünket a régi pesti kávéházi szellemekkel is, többek között fellebbenti a fátylat Jókai titkos szerelméről, s védelmébe veszi Szendrey Júliát.

 

„Sajnos, sem vörös postakocsit, sem napszítta, almaszagú, csengettyűs ekhós szekeret nem sikerült Poprádon szerezni, pedig illő lett volna, ha már elhatároztam, hogy felkeresem Krúdy ódon városát a kedves szepesi vidéken. A tikkasztó nyári melegben lassan, csendesen futott a vonat. A sínek közt virágok nőttek, magas gyógyfüvek édes illata csapott fel a nyitott ablakon. A kalauz Késmárk után már be sem nézett. Egyedül maradtam a kocsiban. Néztem a tájat, messzire elmaradt az idő.

…

 

Hová tűntek a régi podolini házak? Hol vannak a zsindelyes háztetők s a hosszan kinyúló esőcsorgatók az ereszek alatt? Hol bujkál Riminszky úr szenvedélye? Merre tekint Ludacskai úr, aki régen elkészítette a koporsóját? Hová utaztak a podolini kisasszonykák, akikről egy szepesi strófa azt dalolta, hogy szépek voltak és kövérek? Hol a lány, aki nagyot sikított, mikor a kis Krúdy elmerült a szétrepedt jég alatt? Tudnak-e még Podolinban pisztrángot készíteni ecetesen, kékre főve, mint egykoron? Sütnek-e még olyan pompás juhtúró lepényt Podolinban, mint régen, mikor még a piaristák toronyórái mutatták az időt?

Csak állok, álldogálok, várok. Süt a nap, simogat. Senki sincs a podolini utcán, üres a piac is. Ebédelnek Podolinban, mint egykor régen. Süket a harang, elillan az emlék.

Podolin lesütött szemmel néz a végtelen időbe, némán.”

 

A szépprózai ironikus és abszurd epizódokat hordozó, helyenként humoros szöveg szuverén hitelű, nélkülözhetetlen adalék az irodalomtörténész céh számára: ugyanakkor a „nem beavatottak” ‒ s különösen a tanár- és diáktársadalom ‒ részére pedig élvezetes, eligazító olvasmány.

 

„A hatalmas, ódon bérház, amelynek legfelső emeletén, egy szűk szobában élt a mester – a Szadovoje Kolco elején, a Varietészínháztól pár lépésre áll.

A kapualj mocskos, rücskös vakolatán keskeny, leírhatatlanul gunyoros arc fogad. Alatta ennyi: „Messire”.

A belső udvaron Behemót, az öreg kandúr bámul rám, egyszemélyes fogadóbizottságként, kövéren, sunyin, élvetegen és veszélyesen, míg körülötte, felette, alatta, vele szemben feliratok, főként időpontok mosódnak egybe, amelyekkel a rajongók találkozót beszéltek meg egymással. Megyek tovább, be a lépcsőházba, amely tenger alatti barlangra emlékeztet. A poros ablakon áttörő sápadt fénynyalábok alul zöld, felül piszkosszürke falakra hullnak, melyeket lépcsőtől plafonig rajzok és idézetek borítanak kábító, mégis vonzó zűrzavarban. Aprólékosan áttanulmányozni nagy élvezet! Az egyik fordulóban magával a Sátánnal nézhetünk farkasszemet, odébb Ponczius Pilatus gyötrődik egy oszlopcsarnokban, amott Hella, a vámpírlány lebeg meztelenül, s mellette légiesen, de elszántan a finom arcú múzsa: Margarita. De itt van Korovjov, meg Azazello is, meg a többiek mind, s a lakás bejárata mellett ismét Behemót sötétlik fel, mancsában az ominózus benzinfőzővel, mellette pedig a jól ismert, baljóslatú szöveg olvasható. „Nem rosszalkodom, nem bántok senkit, a benzinfőzőt javítom!” Ezt kiabálta az elfogatására érkezett GPU-különítménynek mielőtt vad tűzpárbajt vívott velük, majd a benzinfőzővel lángba borítva az 50-es számú lakást, féktelen romboláshullámot indítva el, sértetlenül távozott a helyszínről.

A lakásban a Technikai Intézet néhány semmittevéstől verejtékező munkatársa tartózkodik, szemmel láthatóan nem túl messze az őrület határától. A Bulgakov-rajongás, amely ilyen eredeti módon vette birtokba az épületet, már-már kiszorítja őket innen.

– Időszerű lenne – mondogatják elkínzottan -, hogy végre megjelenjen az író összes műve, de főként, hogy ebben a lakásban végre múzeumot rendezzenek be, mielőtt apró darabonként széthordják a fejünk felül…”

 

A szerző nem szégyelli, hogy örömest töltötte idejét igazi nagyságok közelében. Bálványairól, példaképeiről, tanítóiról pontos és érdekes személyiségskiccet ad. Egyben önéletrajzi is ez a mű, amelyben az otthoni környezetről, kalandjairól, utazásairól is szó esik. A „mesemondás” nem fedi el a szakszerűséget és a tényközlést. S végül lehetősége nyílt tisztázni apja leváltásának igazságtalanságát, s bemutatni a hajdani főszerkesztő értékkereső, nemzedékszervező tevékenységét.