Beszámoló: A Bunkerrajzoló – zenés életrekonstrukció (színházi előadás)

Darabokban. Ha fogódzót kellene találnom legutóbbi színházélményemhez, talán ez a szó lenne az. Minden Egész eltörött / Minden szerelem darabokban – hangzik fel Ady örökbecsűje a Thália színpadán már az első pillanatokban, hogy aztán felüvöltsön a „Darabokban” című dal. Üvöltést mondok, mert még alig kezdődött el az előadás, máris elemi erővel tör ránk a fájdalom. Elmegyógyintézetben, kényszerzubbonyos alakok között, három Marcin keresztül érezzük a nyers dühöt, a szívszaggató szenvedést, ami egészen a sejtjeinkig hatol, hogy aztán csak pillanatokra lélegezzünk fel belőle. Ennél egyértelműbben jelezni sem tudta volna Vándorfi László, hogy minek leszünk tanúi a következő bő két órában.

 

„Végignézni, ahogy minden szépen lassan szétesik”

 

Volt egyszer egy Veszprém megyei fiatal, Likó Marcell, született ’79 januárjában, akit leginkább a Vad Fruttik együttes frontembereként ismerhetünk. Géczi János költő és író pedig addig hallgatta Marci életét, amíg megszületett A Bunkerrajzoló, a „Likó Marcell-élettörténet-rekonstrukció”: a nyolcvanas-kilencvenes évek fiataljainak helyzete és a szocializmus bukása utáni kilábalás Marcin keresztül egybegyúrva, de mégis érezhetően darabokban. A Pannon Várszínház művészei pedig színpadra állították a művet, rögtön három Likó Marcellt szerepeltetve a darabban, akiken át végigvergődünk a korszakon. A várpalotai Ady lakótelep szegény, vidéki közösségén, az alkoholista apán és az egymást lelkileg fojtogató családon, a főiskolás évek nihilista drogozásán, hogy a végére tényleg minden egész eltörjön.

 

„Nincsenek válaszaim / én is befelé lesek. / Odabent se látok mást, / csak kérdéseket.”

 

Darabokban. Újra és újra visszatérek ehhez a szóhoz, mert annyira csak ezen keresztül tudom szemlélni az eseményeket. Vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy az előadás előtt nem sokkal elolvastam az eredeti művet, aminek azért van valamiféle íve, még ha olykor szét is töredezik. Vándorfi rendezése még az illúziót sem adja meg nekünk, hogy itt most tényleg egy élettörténetről van szó. Emlékképek, apró jelenetek, összemosódó alakok, helyzetek, életkorok érkeznek egymás után, sokszor szó szerinti idézetekkel a könyvből, kísérőül pedig olyan Vad Fruttik dalok, amik a leginkább reflektálnak a helyzetre. A „Lehetek én is”-től a „Tudom milyen”-ig, a „Forradalom”-tól „Goá”-ig. „Sárga Zsiguli” nélkül (pedig micsoda ziccer a „Mambó! Szóljál má’ muternak, dobjon le szotyira pénzt!”), de olyan „Nem hiszek”-kel, hogy megszakad az ember szíve.

 

„Néha jó, néha rossz, néha nem. / Néha nem foglalkoztat semmi sem. / Végül minden végső helyére kerül, / maradok – ott, ahol voltam – egyedül.”

 

Egy másik szó is lebeg a szemem előtt: terápia. És nem csak a vissza-visszatérő elmegyógyintézet miatt, ami mintha csak képzeletbeli Marcink emlékezetét jelenítené meg, benne múltjának alakjaival, akik mind-mind hatottak rá valamilyen módon, akik mind-mind befolyásolták személyiségét. Terápia az Íróval folytatott beszélgetés is – a könyvben ez sokkal kevésbé éreztem, de most egyértelműen kidomborodik. Valahogy sokkal könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz, hangzik fel újra és újra, ahogy Géczi alteregója (Krámer György zseniális apró gesztusaiban) beszédre ösztönzi Marcit. Mondd el! Terápia ez az egész darab, séta az emlékezet bugyraiban, a múlt képei között, amiket leginkább elfeledne az ember, de mégis muszáj végigjárni, ha ki akarunk belőle szabadulni. Néha sajnáltam, hogy nem láttam a sötét színházban a valós Marci arcát.

 

„Összedrótozom magam, / A száj szorít, a szív rohan, / Hátra senki sem marad, / Repülni látok roncsokat.”

 

Minden fájdalom dacára mégsem válik befogadhatatlanul depresszívvé a darab, sőt, az első felvonás második fele meglepően „könnyedre” sikerült. A gyerek- és kamaszkor nosztalgiájára Vándorfiék vidámabb dalokkal erősítettek rá, néha egészen abszurdba, sőt groteszkbe forduló humorral (ezzel olykor nem is tudtam mit kezdeni, annyira széttartott tőle a mű), csínyekkel, kalandokkal, pletykákkal. Sok tánccal, talán itt kaptunk a legtöbbet belőle, ami egészen színessé és sokrétűvé tette a színpadon zajló eseményeket. Hirtelen nem is tudja az ember, hova figyeljen, annyi minden történik egyszerre – minden sarokban megbújik egy jó ötlet, a falból kinyúló kezektől a stílusos, de nem tolakodó koreográfiákon át a három Marci egymásba kapcsolódásáig. Jó, kifejezetten szórakoztató nézni, no persze csak addig, amíg újra el nem jutunk a mélybe.

 

„Soha nem elég jó, / és sose lesz elég.”

 

Elképesztő élmény figyelni, ahogy a szemünk előtt kibomlik a Fruttik-dalok valódi jelentése. Hogy micsoda bánat bújik meg a „Az én apám erősebb, mint az Isten / Gyerekként a templomban csak azt kértem, / Hogy ne legyen belőle lecsúszott nagyivó / De a harcban alulmaradt a Mindenható” sorok mögött. De azért nem szabad feledni, hogy ez nem a zenekar története – arról a könyvben is kevés szó esik, a színdarabban pedig annyi sem, csak a zenén keresztül jelenik meg. Fontos különbség, hogy ez nem Likó Marcell, a Vad Fruttik énekes-gitárosának élettörténete. Ez legfeljebb Likó Marcell, a vidéki srác élettörténete. És még abban is inkább benne van az egész generációja, ami már az alkoholban sem talált elég menedékre, és inkább a drogokban kereste a valóság megfelelő érzékelését.

 

„Mert ha olyan nagy lázadó leszek, / azt hiszem, még magamra is teszek.”

 

Az általános érvényűséget erősíti a három megjelenő Marci is. Szente Árpád Csaba, az ifjonti évek „M”-je, aki otthon hallgatja a szülők és az egész ház üvöltözését, ettől pedig ő is úgy üvölt, hogy az a lelkünk legmélyéig hatol – hármójuk közül talán őt éreztem a legerősebbnek, talán ő testesítette meg legpontosabban ezt a generációs fájdalmat és dühöt. Szelle Dávid, már a főiskolás, csajozós, narkotikumokba merülő „L”, aki képtelen feldolgozni mindazt, ami történt vele, a szex és a drogok pedig olyan remek menekülést biztosítanak, hogy lehetetlen megszabadulni tőle. És persze Kékesi Gábor, maga „LM”, aki az Íróval folytatott terápiájával már képes lehet feldolgozni az emlékeit, és kiutat találni. Hárman együtt nagyon erős jelenléttel rendelkeztek, uralták a színpadot, és szerencséje a hangjuk is pontosan illett ehhez a darabhoz – a többi énekesnek szerintem azért volt pár gyengébb pillanata.

 

„Összeraktad, hogy segíts, de csak magadat mentheted.”

 

Szétesik – helyreáll. Talán ez A Bunkerrajzoló mottója, de vajon tényleg helyreáll? Létezhet egyáltalán az a kiút, vagy marad az elmegyógyintézet mániákus emlék-serege? Nem tudok nyugodt szívvel, fellélegezve kisétálni a budapesti premier helyszínéül szolgáló Tháliából. De muszáj szembenézni, még akkor is, ha nehéz, hiszen tudjuk: utána könnyebb lesz. Muszáj feldolgozni és értelmezni. És közben üvölteni, hogy „nekem senkim sincsen”. Nyugtalanító, emlékezetes darab született A Bunkerrajzolóból, sokáig hatása alatt tartó élmény.

 

Szereplők: Kékesi Gábor, Szelle Dávid, Szente Árpád Csaba, Krámer György, Pap Lívia, Keresztesi László, Kovács Ágnes Magdolna, Koscsisák András, Niabe Doriane, Molnár Ervin, Punk Péter, Lenchés Márton, Farkas-Csányi Attila, Nemcsók Nóra, Oravecz Edit, Vári Bertalan, Holczer Réka, Rossa László, Győrfi Judit, Dudi Viktória, Iker Bianka, Vincze Szandra, Makula Mónika, Ruff Roland, Schäfer Benedek, Csiszár Martin, Kiss Máté

Díszlettervező: Khell Csörsz

Jelmeztervező: Justin Júlia

Koreográfus: Krámer György, Vári Bertalan

Színpadra alkalmazta: Vándorfi László, Molnár Ervin, Lenchés Márton

Rendezte: Vándorfi László