Főkép

Csütörtök előtt pár nappal arra gondoltam, most látom majd harmadszor a Meszecsinkát, és ez már pont elég lesz eldönteni azt, hogy mennyire tetszik nekem az, amit csinálnak. Az első találkozás elementáris volt, még a tavalyi Womex 0. napján, és ugyan a második koncertjükről is szép emlékeket őrzök, de nem bizonyult annyira felkavarónak. Szóval arra jutottam a Fonó felé sétálva, hogy ha Annamari ezen az estén is elvarázsol, akkor igen; ha pedig nem, akkor is igen, szeretem a társulatot, csak másként.

 

Mivel ez a hét kifejezetten fárasztónak bizonyult eddig, csak a bejárat előtt jöttem rá, mennyire felkészületlenül indultam el otthonról, hiszen nem néztem utána a bolgár Gergana Dimitrova énekesnőnek, akit Belonoga néven ismernek, és aki főzenekarként lett meghirdetve, így fogalmam sem volt arról, milyen zenét játszik. A helyszínen kettős meglepetés ért: egyrészt megcserélték a közösen turnézók fellépési sorrendjét, vagyis hazai pályán a Meszecsinka került a főhelyre, a következő meglepetést pedig a bolgárok zenéje okozta. Nagyon különleges valamit hallottam, elsőre nem tudtam hova tenni – pedig a zene a maga kategóriájában szerintem nagyon jó, csak valamiért ezen az estén nem hatott rám úgy a produkció. Alapban bolgár vagy inkább tágabb földrajzi környezetből származó népzenét vegyítenek alternatív megoldásokkal, és gyakran használtak elektronikus effekteket, kisegítő hangmintákat. Ez a kísérletezős, néha elrévülős, helyenként pörgősebb muzsika valamiért nem ér célba nálam.

 

Ennek okát igazából nem tudom, hiszen Gergana Dimitrova énekesnőnek nagyon erőteljes és markáns hangja van, ez mindenképpen plusz pontot jelentett. Tetszett Vangelis Karipis ütőhangszeres ténykedése, akárcsak a színpad jobb szélén szerényen mosolygó Violeta Petkova, aki gadulkán szemnek és fülnek kedves dolgokat csinált. A többiekre sincs panaszom, mert szemlátomást tehetséges muzsikusok álltak a színpadon, csak valamiért nekem nem állt össze a produkció, és ennek okára a mai napig nem jöttem rá. Cseppet sem meglepő módon az a szám tetszett a legjobban, amelyiknél Oláh Annamarit is felhívták egy kis vendégéneklésre... Lehet, hogy a lemezt kellene meghallgatnom legalább két-három alkalommal, és akkor helyére kerülne minden. Elsőre a közönségnek egyértelműen tetszett a zenéjük – csak én még nem tudom hova tenni őket.

 

 

Az átszerelési szünetben az jutott eszembe, hogy lehet, nekem is vennem kéne otthoni használatra egy ilyen, az előbb megcsodált kézi dobocskát. Elvégre mindenki azt mondja, hogy a muzsika jót tesz a léleknek, rám biztosan pozitív hatással lenne. Egyedül a szomszédokat illetően vannak kétségeim, mert zenélni azt nem tudok, miként a két kezem sem képes egyszerre eltérő ritmust produkálni. Azért még kacérkodom a gondolattal.

 

Rövid átszerelés után színpadra lépett a Meszecsinka négy tagja, akik kezdésként olyan fergeteges számot prezentáltak, hogy csak néztem ki a fejemből; egészen felgyorsult a pulzusom. Nagyon ütős, nagyon jó – ezért szeretem őket. Az erős nyitás után egy alternatívszerű blokk következett, amelybe kísérletezőbb, elszállósabb dalokat gyűjtöttek össze. Ez sem volt rossz, de megörültem amikor Biljarski Emil bejelentette, hogy most klasszikusabb dalok következnek.

 

Emlékeim szerint az est folyamán három csúcsponttal ajándékoztak meg, olyan pillanatokkal, amikor csak az „itt és most” létezett, a zene, ami ellenállhatatlanul átjárt mindent a Fonóban. Az első borzongást a „Kinyílok” című nóta alatt éltem át, ez még mindig gyönyörű, a hegedű és Annamari tökéletes összhangban szólalt meg. Második katartikus pillanatnak a zenekar nevével egyező bolgár szám (Meszecsinka) bizonyult, hiszen olyan hatalmas energiabombaként érkezett, amit utoljára Góbé koncerten tapasztaltam. Harmadikként pedig nem lehet szó, taps és kurjászás nélkül elmenni a grand final, a műsorzáró csoda előtt (amire a ráadás előtt került sor), itt nem csak a zenészek kerültek eksztatikus állapotba.

 

Ha a nevem szerepelne az együttes tagjai között, az két dolog miatt lenne fantasztikus. Egyrészt ez azt jelenté, hogy a többiekhez mérhető profi szinten tudok zenélni (sajnos nem), a másik, ennél fontosabb az élmény, amelyet minden fellépésnél átélhetnék, közvetlen közelről csodálva Annamari színpadi jelenését. Hiszen azon kívül, hogy időnként úgy énekel, olyan erővel, amitől leszakadnak a csillárok, míg máskor úgy kell kibogozni az általa elsuttogott szavakat – a testével, a táncával érzelmeket közvetít nekünk. Hol dévajul bolondít, máskor sámánisztikus révülést él át a szemünk előtt, gyakran csak a zene élvezete árad belőle, de láttam törékeny nőként mikrofon mögé bújni. Hihetetlen, hogy a puszta színpadi jelenlétével, a mozgásával, mennyiféle érzelmet közvetít a nézők felé. És igen, egyes számok alatt mágnesként vonzza magához a férfitekinteteket.

 

Most azonban erős jellem voltam, mert nemcsak őt néztem, hanem a többieket is, és ennek köszönhetően emelem képzeletbeli kalapomat a ritmusszekció előtt. Egyébként az este folyamán látott mindkét társulatra igaz az állítás, miszerint szemlátomást élvezték a zenét, a muzsikálást – ennyi mosolyt és vigyorgást már régen láttam koncerten.

 

Miközben éjfélkor a néptelen utcákon sétáltam hazafelé, azon gondolkodtam, hogy lassan ideje lenne meghallgatnom a Meszecsinka utolsó lemezét, és ha tetszik, akkor írnom róla a Világzenéről szubjektíven rovatba. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy remek koncertet adtak, és Nyugat-Európa megérdemli, hogy a turné során minél többen megtapasztalják az élményt, amit egy Meszecsinka koncert jelent.