Beszámoló: 15. Womex 0. nap – 2015. október 20., Fonó

„Egyszer volt özönvíz, mióta a világ;

Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;

Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:

Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.”

 

Arany János sorait azzal egészíteném ki, hogy a mi életünkben vélhetően első, és egyben utolsó alkalommal lesz Budapesten Womex, lévén azt minden évben más városban rendezik meg. Ezért egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az idei újításként bevezetett 0. napi koncerteket meg kell nézem a Fonóban. Amely intézmény nem mellesleg idén 20 éves, és véleményem szerint nemcsak a születésnapi jókívánságokat érdemli meg, hanem az elismerést is mindazért a munkáért, amit a magyar népzene, táncház, világzene és még ki tudja mi minden érdekében elkövettek. Miközben a tetszetős épület felé siettem az októberi csípős szélben, arra jutottam, hogy bár több rendezvényen voltam már itt, koncerten még egyszer sem, most meg egyszerre tíz produkciót nézek meg. Egy biztos, a szüleim (nyugodjanak békében) jót mosolyognának magán a tényen, miszerint magyar népzenét (és világzenét) fogok élőben hallgatni. Ők ugyanis az hatvanas években rendszeresen jártak nótaestekre, később pedig a „Jó ebédhez szól a nóta” című műsor évekig kihagyhatatlan programja volt édesapámnak.

 

Ezen a kedden tíz magyar fellépővel indult az idei, sorrendben 15. Womex (minden fellépőnek fél óra játékidő jutott), de az előzetes ismerkedés alapján sejtettem, hogy lesz két-három előadó, akik egyszerűen nem az én zenémet játsszák, és nagy valószínűséggel nem fogom végignézni a koncertjüket. Mivel azonban élőben néha lényeges eltérések vannak a lemezekhez/videókhoz képest, mindenkire kíváncsi voltam, aztán majd a látottak alapján szavazok a lábammal. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy bármely fellépő nem minőségi muzsikát játszana, épp ellenkezőleg, úgy gondolom, mindenki a kategóriájának legjobbjai között van – pusztán vannak irányzatok, melyekhez még nem vagyok elég idős.

 

Mindezeken túl arra is kíváncsi voltam, hogy a fővárosba várt többezer külföldi közül hányan veszik a fáradtságot, és időzítik érkezésüket a 0. napra. Ránézésre nem voltak annyian, mint gondoltam, és meglepetéssel állapítottam meg, hogy milyen sok hazai néző jelent meg a Fonóban. A zökkenőmentes bejutás után gyors terepszemle következett, az ekkor még szellősen mutatkozó érdeklődők között. Az viszont már ekkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy kulcsfontosságú lesz a teremváltások időzítése – a koncertek ugyanis két helyiségben (nagyterem és pajta) kerültek megrendezésre, időben eltolva, így mindenki mindent láthatott. Ennyi felvezetés után következzenek röviden a koncertek.

 

David Yengibarian Trio

 

Nem hálás feladat elsőként kezdeni egy ilyen minifesztivált, hiszen ilyenkor a látogatók egy része még meg sem érkezett, a jelenlévők pedig a szükséges alkohol vagy étel beszerzésével foglalatoskodnak, így tényleg csak azok ültek le a trió elé, akik kíváncsiak voltak a muzsikájukra. Két-három szám után távoztam, mert rájöttem, hogy a jazzes megközelítés nem az én világom, bármennyire szimpatikus is az, amit az örmény származású David Yengibarian művel a harmonikáján.

 

 

Fonó Zenekar

 

Ez a társaság megérdemli a hagyományőrző és élő népzene titulusokat, ugyanis miközben őket hallgattam, végig az járt a fejemben, hogy igen, ilyen lehetett száz-kétszáz éve a falusi-paraszti zene. Amikor az emberek képesek voltak csárdást ropva áttáncolni az éjszakát, és zenében-énekben fejezték ki örömüket-bánatukat. Múltidézés, jobban mondva velünk élő múlt volt ez a félórás ízelítő, ami ismét bebizonyította, hogy ennek a zenének az ismerete a génjeinkben van. S nem utolsó sorban, hogy a népzene elválaszthatatlan a tánctól – legalábbis a legtöbb néző hozzám hasonlóan a zene ritmusára mozgott.

 

 

Zombori Zenekar

 

Csordás Zita szőke (a fények miatt annak tűnt legalábbis) haja, megjelenése és persze nem utolsó sorban a buszmegállóról elnevezett székesfehérvári muzsikusokból álló együttes zenéje miatt olyan érzésem volt, mintha egy alter koncerten lennék – nyugis, laza, kicsit elszállós, modern. Meglepő volt, amit csináltak, mégis tetszett, ezért aztán szívesen hallgattam volna még őket. Ráadásul minden eddigi jelzőm ellenére teljesen jogosan szerepeltek ebben a világzenei programban.

 

 

Meszecsinka

 

Ez a koncert olyan volt, mintha egy papnőt néznék, aki miközben zenei kísérettel templomi szertartást végez, nem mellékesen megvillantja nekünk az örök nőt, aki pár visszafogott mozdulattal (mozdul a csípő, lebeg a kéz) képes bármely férfiembert elbűvölni. Táncától az összes rejtői légiós kocsmában kitörne a verekedés, eldöntendő, kinek legyen joga nézni Oláh Annamarit. Hiába próbáltam a társaira koncentrálni, tekintetem mindig visszatért az énekesnőre, és egy idő után fel is adtam az ellenállást. Zenéjük egyedi, míg a Zomborinál az elszállós jelző volt a kapaszkodóm, itt inkább a himnikust érzem helyénvalónak. Tetszett, ahogyan a sokféle alapanyagot saját képükre formálják, valami újat, egyedit létrehozva.

 

 

Babra

 

A fiatal együttesnek már csak az előtér jutott, ami a halk hangosítás és a büfé közelsége miatt nem bizonyult szerencsés választásnak. Az ekkorra felszaporodó közönség miatt ugyanis csak a hátsó sorokból néztem, illetve nem láttam a produkciójukat az előttem álló nagyranőtt nézőknek köszönhetően. Délszláv alapokra épülő zenéjük ezen az estén – főként a körülmények miatt – nem bírt megfogni, így két szám után átsétáltam a nagyterembe.

 

 

Kerekes Band

 

Az este egyik kellemes meglepetése nekem egyértelműen a Kerekes Band produkciója volt. Fellépésükből áradt az energia, méghozzá abból a zabolátlan, kirobbanó, őserejű fajtából, ami nemcsak arra képes, hogy szétszedje a színpad deszkáit, hanem egyúttal tartósan feltölti a közönséget, mielőtt hazaengedné. Ráadásul nem csupán a zenéjük ellenállhatatlan, hanem a hozzá adott látvány, a show is. Fehér Zsombor legalább olyan őrült a mikrofon mögött, mint mondjuk Freddie Mercury vagy Roger Daltrey volt annak idején (s nem utolsó sorban a Jethro Tull első embere, Ian Anderson). Hálás vagyok nekik, mert eszembe jutatták, mire képes a zene, mennyire fontos, hogy minden nap rezonáljunk, feltöltődjünk - s nem utolsó sorban náluk is bebizonyosodott, hogy a jóféle világzene táncra csábít.

 

 

Parno Graszt

 

Biztos voltam benne, hogy ha az est folyamán csak egyetlen alkalommal látok táncoló embereket, az náluk lesz, mert bár máshol is voltak ritmusra mozgó kíváncsiak, messze itt láttam a legtöbb táncos lábú nézőt. Bár utólag páran sajnálkoztak a program összeállításán, szerintem jól válogattak, hiszen délszlávtól kezdve a megaslágerig (a nézését, a járását) mindenfélét játszottak. Látszott rajtuk, hogy profi előadók, akik profi fellépéssel szórakoztatták az egybegyűlteket, akik ekkorra már teljesen betöltötték a rendelkezésre álló teret.

 

 

Góbé Zenekar

 

Számomra ők voltak az este második meglepetése. Ha a Kerekes energiát adott, akkor a Góbé vidámságot. Bennük van a fiatalság életöröme, amelyet hol okos szövegekkel egészítettek ki, hol a jól ismert népdalokat hangszerelték, értelmezték teljesen újra, miközben korai Quimby, PUF, vagy Kispál hangulatot sugároztak. Egyszerűen zseniális, amit csinálnak, ráadásul a két frontember hozzáteszi a szükséges pluszt a zenéhez, amit muszáj mosolyogva hallgatni.

 

 

Dina Zenekar

 

A Góbé katartikus fellépése után rám fért egy kis pihenés, amit Dina Pandzarisz és társai biztosítottak. A Közel-keleti alapokból építkező muzsika azonban számomra túlságosan éles váltásnak bizonyult, így két szám után távoztam, hogy az este utolsó fellépőjét az első sorból nézzem meg.

 

 

HolddalaNap

 

Előzetesen meghallgattam pár számot tőlük, de amikor elkezdték a koncertet, bizony úgy jártam, mint az egyszeri parasztember a plázában – csak tátottam a számat és próbáltam befogadni (több-kevesebb sikerrel) az élményt. Amit csinálnak, egyértelműn különleges és egyedi, sokféle alapból építkezik, és ezt a sokszínűséget időbe kerül feldolgozni. Egy biztos, annyira visszanyúlnak időben a zenei gyökerekhez, hogy helyenként VHK-féle sámánisztikus hangulatba kerültem, máskor pedig csak sodort a távoli múltba ez a minden pillanatban élő, modern muzsika.

 

 

És nincs tovább, ennyi fért ebbe a zenei stílusokban gazdag kedd estébe. Nagyon élveztem a koncerteket, mivel a két helyszínnek köszönhetően szinte folyamatosan szólt a zene, és komoly pluszt jelenett az így keletkező mozgalmasság és változatosság. Amennyire láttam, ezzel nemcsak én voltam így, hanem a jelenlévők többsége. Persze mindenkinek más és más tetszett - egy holland triónak, akikkel hazafelé beszélgettem például a Parno Graszt és a HolddalaNap. Azon már csak lefekvés előtt kezdtem el filózni, hogy a látott produkciók közül vajon melyik lenne piacképes az országhatáron túl, de mielőtt döntésre jutottam volna, elaludtam, másnap pedig már neki sem kezdtem a feladatnak. Mindenesetre remélem, hogy a jelenlévő külföldiek közül páran látnak fantáziát a tíz fellépőben, és meghívják őket külföldi fesztiválokra, turnékra.

 

A tíz fellépő ékes bizonyság arra, hogy a magyar világzenei kínálat mennyire sokszínű, milyen sok tehetséges zenész/énekes készít lemezeket, koncertezik. Nekünk, hallgatóknak pedig nincs más dolgunk, mint hogy figyeljük, amit csinálnak – és egyszerűen csak élvezzük a zenét. Minden nap!

 

A Fonónak pedig ezúton kívánok boldog születésnapot, és még hosszú, koncertekben, lemezekben, táncházakban gazdag létet!