Főkép

Neil Gaiman egy ikon. A ’80-as évek végétől fogva felmérhetetlen hatással volt mind a képregény, mind a spekulatív irodalom (avagy sci-fi, fantasy és horror) világára, s ez nem egy olyan könyvnél vagy filmnél is kimutatható, amely jóval nagyobb sikereket ért el, mint Gaiman. De már rég több, mint kultikus underground író, egyszerűen csak a nagyon nagy közönség számára még mindig túl bizarr, különös, szokatlan vagy épp újító, amit csinál. Ám hogy így is húzónév idehaza is, azt épp ennek a kötetnek a megjelenése jelzi. Van azért némi rizikó benne, mert egy olyan, a legtöbb regénynél és novellagyűjteménynél vastagabb könyv ez, melyben csupa olyasmi sorakozik, amit angolul nonfictionnek hívnak, vagyis nem kitalált történet. Márpedig Gaiman a kitalált történeteivel lett világhírű, nem azzal, hogy tényirodalmat ír. Annyit azért már most leszögezhetek, hogy aki szereti Gaiman írásainak zömét, az akkor sem fog csalatkozni, ha kedvenc írónk az ő kedvenceiről vagy épp a saját ilyen-olyan élményeiről mesél.

 

A teljesség igénye nélkül, például ezekről ír Gaiman a maga jellegzetes, nagyon olvasmányos és általában szórakoztató módján: történetek, könyvtárak és könyvesboltok, könyvek, olvasás, írás, zsánerirodalom és gyermekirodalom, mítoszok és mesék, Sandman, Amerikai istenek, Tükörálarc és a többi, képregények, filmek, zene, városok, fesztiválok, Doctor Who, Batman, Drakula, A Hollókirály, halál, elmúlás, öregedés, egy jordániai szír menekülttábor, na meg írók és egyéb művészek: C. S. Lewis, Tolkien, G. K. Chesterton, Diana Wynne Jones, Terry Pratchett, Dave McKean, Gene Wolfe, Douglas Adams, Stephen King, Ray Bradbury, Poe, Lovecraft, Kipling, H. G. Wells, Tori Amos, Lou Reed, Amanda Palmer. Hol esszé, hol előszó, hol beszéd formájában.

 

Van némi rendező elv az esszék és egyebek egymásutániságában: nem időrendben, hanem különféle témák szerint csoportosulnak, bár megesik, hogy adott dolog máskor és máshol újra felbukkan. Közben pedig sok mindent megtudunk Gaimanről is: mesél a gyerekkoráról, az első próbálkozásairól, hogy íróvá (sőt, képregény-rajzolóvá) váljon, pályájának különféle periódusairól, vagy épp arról, milyen borzalmakkal találkozott abban a menekülttáborban. Mégsem önéletrajzi munka ez, nem igazán. Magával ragadó szeretettel beszél a neki fontos könyvekről és írókról, de néha azt kívánom, bárcsak Gaiman barátai is írnának őróla, vagy ő maga is megválaszolná azokat a kérdéseket, amiket másoknak tett fel interjúkban, más alkalmakkor.

 

De nem csak ilyen értelemben „végtelen” ez a könyv. Az embert nem egyszerűen csak elbűvöli, ahogy Neil a könyvekről ír, de nehezen leküzdhető vágy ébred benne számtalan könyv elolvasása iránt, legyen bár olyan, amit már olvasott, vagy olyan, amit még nem.

 

És akkor itt muszáj beszélnem a Sandmanről meg a magyar könyvkiadásról. Mert jó pár olyan könyvről olvashatunk itt, amit nagyon jó lenne, ám sosem fogunk magyarul kézhez venni. A Sandman idehaza csupán a 4. részig jutott, két évtizeddel az után, hogy forradalmat csinált, de nem emiatt állt a földbe, és nem is a Cartaphilus Kiadó miatt. Lehet, ha több reklámot kap (nullához mérten nem lett volna nehéz többet kapnia), úgy kijöhetett volna még egy-két rész, de előbb-utóbb mindenképp fel kellett volna adniuk. Ugyanis ilyen, minőségi papírra négy szín nyomott, gyönyörű köteteket nem lehet olcsón előállítani, így eladni sem, márpedig az áruk messze túlment az átlag magyar olvasó lélektani küszöbén, arról nem is szólva, hogy minden zsenialitása mellett is ez rétegirodalom. Még ha a magyar közfelfogásban kedvezőbb is volna a képregények megítélése (pedig még a ’80-as években is zseniális magyar képregényeket lehetett olvasni például a mindenki által megvásárolt Füles rejtvénymagazinban!), akkor is tény maradna, hogy a Sandman nem olyan, könnyen fogyasztható szuperhősös cucc, mint a Pókember vagy a Superman (amiket ezzel nem minősíteni akarok, egyszerűen csak teljesen más dologról van szó). Az is csoda, hogy négy kötet megjelent. De emiatt néha keserű érzés Neil sorait olvasni.

 

Hogy mondjak még valami negatívumot, itt-ott önismétlő. Az Amerikai istenekkel kapcsolatos sztorik egy részét már a jubileumi kiadásban is olvashattuk, itt meg egy s más többször is elhangzik. A beszédeiben is vannak ismétlések, de ezt már Vonnegut esetében is megtapasztaltam (mások beszédeit nem igen olvastam/hallottam…). Viszont Kurtnak azért jobbak voltak a beszédei, bár ez merőben szubjektív, és nem azt jelenti, hogy Neil beszédei nem jók. Avagy, ahogy Gaiman írja: „Soha senki nem fogja ugyanazt a művet olvasni, mert az olvasó és a szerző egymással együttműködve építi meg a történetet.” Ennyit erről.

 

A könyvről meg már csak annyit, hogy amit fentebb felsoroltam, az csupán egy része. Ennél is jóval több gondolat és érdekesség van benne, néha akár csak pár mondat erejéig, és mivel Gaiman írta, roppant élvezetes. Könyvmolyoknak és művészpalántáknak különösen ajánlott!