Főkép

„Nehéz leírni mindazt a lelkesedést, amit a kötet iránt érzek – egyedül az zavar, hogy még sokat kell várni a következő Fenegyerek-kötet magyar megjelenésére. Bízom benne, hogy az sem lesz „klasszikus” szuperhős-képregény...” – írtam egy éve Az évszázad pere kapcsán, úgyhogy talán nem meglepő, ha ezúttal is legfőképpen arra voltam kíváncsi, mivel lep meg minket Brian Michael Bendis. Már csak azért is, mert egyre nehezebb dolga van: 15 számnyi történet jelent meg az elmúlt években magyarul, ami ahhoz már elég sok, hogy legalább minimálisan kiismerjük Bendis terveit és céljait a karakterekkel. Ahogy egyre többet olvasunk tőle, fokozatosan nehezebb lesz meglepnie és megdöbbentenie – nem mintha muszáj lenne ezt tennie, de szerintem ő kifejezetten olyan alkotó, aki a lehető legkevesebbet szeretné ismételni a bevált formulákat, hogy minél váratlanabb helyzetekbe hozza a figuráit, no és persze az olvasóit. Mondanom sem kell: a 2016-os, eredetileg Lowlife címre hallgató történet egészen más irányt vett, mint eredetileg vártam.

 

Fenegyerek ugyanis olyan helyzetbe került, amiben látszólag semmi különleges nincs. Miután Fisk ideiglenesen lekerült a Pokol Konyhája alvilágának csúcsáról, a megüresedett helyet Leland Owlsley, vagyis a Bagoly veszi át. Ez természetesen Fenegyereknek nem különösebben tetszik, ráadásul Bagoly egy új drogot kezd el terjeszteni a városban: olyat, amitől szuperképességei lehetnek a használónak. Eközben Matt Murdock élete sem halad nyugalmas mederben – mivel a fél város elhiszi, hogy ő a Fenegyerek, testőrrel kell járkálnia, folyamatosan gyanúsítgatják, és minden lépésére ügyelnie kell. Hiába találkozik egy olyan nővel, aki megmozdít benne valamit, elég egy figyelmetlen pillanat, elég egy rossz lépés, és megtörtént a tragédia, ami a jelenlegi életmódjában bármikor bekövetkezhet.

 

Van ebben bármi igazi újdonság? Ha csak a fenti gyors történetismertetést nézem, én nem sokat látok benne – hatalmi űrt kitöltő, új, maskarás gonosz (már rögtön lehet is a harcot vizionálni), egy igazságosztó, aki nem akarja leleplezni saját identitását, és még a szerettei is veszélybe kerülnek (mintha nem erről szólna Pókember sztorijainak fele). Az ördög azonban a részletekben lakik: Bendis és Alex Maleev remek párosa még ezt az elcsépelt cselekményt is képes úgy előadni, hogy emlékezetes, sőt, katartikus legyen. Olyan elképesztő apróságokkal van teli a kötet (legyen szó hangulati elemről, karakterárnyaló pillanatról vagy akár vizuális megoldásról), ami mellett egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül.

 

Vegyük talán a legnyilvánvalóbbat: Matt (illetve hát Fenegyerek...) megismerkedik egy vak nővel. Milla hiába nem rendelkezik olyan emberfeletti érzékszervekkel, mint a szuperhős, Matt egy pillanatig sem tudja megtéveszteni – és talán könnyű elképzelni, hogy milyen felszabadítóan hat rá ez a titkok nélküli kapcsolat. A másik oldalról pedig ott a Bagoly, aki csak szeretné átvenni a Vezér helyét. Hiába álmodozik azonban hatalmas birodalomról, hiába reménykedik abban, hogy az új ügyvédei és tanácsadói segítségével távol tudja tartani magától Fenegyereket, pillanatok alatt kiderül, hogy bizarr kinézete ellenére Owlsley nem több egy közepesen okos verőembernél, aki képtelen hosszú távon gondolkodni, aki képtelen igazi sakkjátszmákat folytatni. Fenegyerekkel való összecsapása pedig egészen megragadó a panelek nélkül egymásba olvadó mozdulatokkal és testekkel – nem mintha kevesebbet vártam volna Maleevtől.

 

Bár az előző kötetnek határozottan előnyére vált a hatalmas mennyiségű párbeszéd, ezúttal Bendis mintha némileg elvetette volna a sulykot. Ennek ellenére is tele van váratlanul jól sikerült pillanatokkal a szöveg: Murdock és Luke Cage találkozása például egészen fojtogatóan fájdalmas – Mattnek alapvetően át kell értékelnie az eddigi tetteit, ez pedig még akkor sem egyszerű, ha az ember nem érzi hibásnak magát, hát még akkor ha folyamatosan gyötrődik. A kedvencem mégis az az apró momentum, amikor a szuperhős-világ „beköszön” a hétköznapi emberek életébe. Hiszen teljesen magától értetődő, hogy Vasember és a többi nagyágyú világmegmentő akciója a kevésbé szerencsés New York-i területekre is hatással van, legyen szó akár egy áramkimaradásról is... De ha már a szövegről van szó, muszáj megemlítenem Matt és Milla esti sétáját is, ami közben a lány elmeséli a Pokol Konyhája történetét – nem is akármilyen módon (a mostani kötetben annyira már mindig voltam kibékülve Maleev emberalakjaival, de a hátterei továbbra is hibátlanok).

 

Kicsit talán átmeneti epizód volt a mostani, de nem hiszem, hogy sokáig tartana: a Vezér ugyanis visszatért a városba, úgyhogy Matt nem fog a későbbiekben sem unatkozni – mi pedig továbbra is szívesen követjük figyelemmel életét. Kicsit sajnálom, hogy évente csak egy Fenegyerek-különszám jelenik meg a Marvel+ füzeteken belül, de így legalább még hosszú évekig biztosítva van az „utánpótlás” kedvenc szuperhősös sorozatomból.