Beleolvasó - Rupert Isaacson: Hazatérés

Fülszöveg:

A Lóháton című első rész főszereplője egy autista kisfiú, Rowan, aki saját világába zárva küzd a dührohamokkal, és képtelen kommunikálni a környezetével. Édesapja, Rupert felfedezi, hogy a lovak révén kapcsolatot teremthet fiával, és segíthet neki abban, hogy megbirkózzon a hétköznapi élet nehézségeivel.

 

A Hazatérésben bepillanthatunk a család és a körülöttük élő segítők mozgalmas hétköznapjaiba, és szemtanúi lehetünk, hogyan születik meg a mozgáson, az állatok és a természet közelségén alapuló Horse Boy módszer. Rowan megtanul írni és olvasni, sőt, egyre magabiztosabbá és kiegyensúlyozottabbá válik: kiskamaszként színdarabot ír, filmet forgat, és megtalálja a kapcsolatot a külvilággal.

 

A történet legfontosabb üzenete: az autizmus nem gyógyható, de nem is jelenti a világ végét. Egy lehetőség arra, hogy új élmények és kapcsolatok kapuit nyissuk ki. A fájdalmasan humoros, őszinte elbeszélésből megismerjük egy apa sikeres, de sokszor küzdelmes útkeresését: hogyan fogadja el fia autizmusát és a saját korlátait, hogyan ismeri fel a közösség teremtő erejét, és mindezt hogyan állítja más, hozzá hasonló helyzetben élő családok szolgálatába.

 

Részlet a könyvből:

Másnap azonban megint minden kezdett szétesni.

Lassan, fokozatosan történt. Először, amikor beültünk az autóba és elhagytuk Etoshát, a varázslatok földjét, Rowan nyafogni kezdett. – Még állatokat!

– Ne aggódj, Pocok – nyugtatgatta Kristin. – Lesz még több állat, amikor a busmanokhoz érünk. Rengeteg állat lesz. Én már régebben is jártam ott apuval, és mindenfélét láttunk: elefántot, tehénantilopot, nyársas antilopot, kudut…

Rowan nyafogása hisztibe csapott át. – Még állatokat!

– Gyere, kicsim – szólt közbe anyám –, olvassunk. Melyik legyen, a Pigs Might Fly!?

– Még állatokat! – Rowan nagy levegőt vett közben.

– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Megint kezdődött. Mi a fene történt? Korábban annyira jól mentek a dolgok, olyan nyugodt volt! A visítása megtöltötte a kocsi belsejét. Már láttam, hogy mindjárt ránk szakad a dühroham, Rowan teljesen feltúrázza magát. Mi ütött belé? Elfojtottam magamban az egyre erősödő indulatot, nehogy odaforduljak hozzá és ráordítsak, hogy hallgasson már el végre. Olyan érzés volt, mintha valódi démonokkal küzdenék – a zajjal és a félelemmel. akárhány évig élünk autista gyermek szüleiként, soha nem szűnik meg teljesen a szégyenteljes, bűnös vágyunk, hogy feladjuk, hogy ordítsunk, sőt akár meg is üssük a lehetetlenül viselkedő, végtelenül fárasztó gyermekünket. Ilyenkor az ember a tekintetét az útra szegezi, és csak vezet tovább, mint ahogy most én is tettem.

Egy jó órát tartott. épp elég hosszan ahhoz, hogy a végére a sziklás hegyek között elérjük a furcsa bányásztelepülést, Tsumebet, aztán Grootfontein városát. Miközben Rowan egyre élesebben és egyre hangosabban visított, a fejemben nem maradt egyetlen gondolat, egyetlen érzés sem, csak fájdalom. Mélyeket lélegeztem, és hagytam, hogy az agyam eltompuljon.

Amikor a visítás végül abbamaradt, úgy százhatvan kilométerrel odébb, rádöbbentem, hogy fogamat csikorgatom. arról fantáziáltam ugyanis, hogy szeretett fiamat, Rowant kihajítom a kocsi ablakán, lehúzom a vécén vagy addig ütöm, amíg abba nem hagyja ezt a szörnyű kínzást.

– Mire gondolsz? – kérdezte Kristin kedvesen. Már Tsumebtől keletre jártunk, a busmanok földjére vezető hosszú út legvégső szakaszán, ahol az aszfaltutat felváltja a földút, a Nyae Nyae vidékétől néhány száz kilométerre.

Megráztam a fejem. – Mostanra igazán jobban kéne viselnem az ilyesmit.

– Ugyan, te is csak emberből vagy, drágám.

– Igen, tudom.

– Szeretnél kipróbálni egy önnyugtató technikát? Én magam is ezt gyakoroltam az elmúlt egy órában, és tényleg működik.

Nem, egyáltalán nem akartam kipróbálni azt a francos önnyugtató technikát. Ordítani akartam, ököllel csapkodni, felhajtani egy pohárkával – a szokásos gyengeségeimet akartam, bármit, csak ne kelljen alávetnem magam Kristin hippi baromságának. Az érzelmek elfojtása sem segített soha. Tudtam, hogy igaza van – Kristin komoly kutatást végzett önmagunk szeretetének témájában, olvastam is néhány kollegájának tanulmányát. Mind arra jutottak, hogy a meditációval meglepően jól tudjuk kontrollálni a fájdalmat, sőt, még az immunrendszerünk működését is beindítja.

– Fantasztikus – mesélte Kristin, amikor először számolt be róla. – Régebben azt gondolták, hogy az agyunk ötéves korunkra már végleg be van drótozva. Most már tudjuk, hogy az agyműködést bármikor újra lehet programozni, életünk bármely szakaszában. Talán ez történt Rowannel Betsy hátán? Ilyesmi történhetett a sámánok szertartásai alatt? Kristinnel már a házasságunk korábbi éveiben is meditáltunk együtt, és tudtam, milyen jótékony hatással bír a meditáció, de az én nagyon is nyughatatlan, örökmozgó személyiségemnek ez sohasem volt könnyű.

– Épp ez a jó az önnyugtató technikákban – mutatott rá Kristin. – Nem kell órákon át lótuszülésben ülnöd a földön. Elég csak a szívedre tenni a kezed és azt mondani, minden rendben, megteszed, ami tőled telik, de ezen mindenkinek keresztül kell mennie. Úgy kell beszélned magadhoz, mintha önmagad legjobb barátja lennél, és nem szabad hagynod, hogy a belső, kritikus hang darabokra szedjen. Hihetetlenül sokat segít.

Tudtam, korábban ki is próbáltam, és – tudatosabb pillanataimban – még használtam is Kristin technikáit. Amikor azonban elszabadult a pokol – mint most, amikor az autónkból elviselhetetlenül, fülsiketítő hangon bömbölő hangszóró lett –, rettentő nehéz volt. Még akkor is, ha tudtam, hogy jót tesz. Ez olyan, mintha az ember félretolná a tömény italt, és helyette ásványvizet inna. Tudja, hogy jobbat tesz a víz és másnap is jobban lenne tőle; tudja, hogy már épp eléggé bepiált és még egy pohárka biztosan nem használ. Ennek ellenére rendel még egy italt, bár tudja, hogy csak rosszabbul lesz tőle. Én is épp így voltam akkor.

– Jól vagyok – mondtam, mereven néztem az előttünk futó hosszú, egyenes utat, és olyan erősen szorítottam a kormány- kereket, hogy az ujjaim kifehéredtek.

Kristin egy szót sem szólt. Vezetés közben lopva ránéztem. Behunyt szemmel ült, a kezét a szívén tartotta, és egyenletesen lélegzett. Tudtam, hogy épp a megfelelő szöveget mondja fel magában, és azt is tudtam, hogy segíteni fog rajta.  Akkor nekem miért ilyen átkozottul nehéz? Talán az egóm, a büszkeségem vagy valami mélyen eltemetett szégyenérzés az oka?

Bosszúsan felsóhajtottam. Miért nem adtam fel csak úgy? Belevágtam egy hároméves utazásba, négy, ha Mongóliát is beleszámolom, mégsem voltam képes változtatni magamon.

Talán fiatalkoromban túl sok ragadt rám az angol ridegségből?