Marko Kloos: Frontvonalak
Írta: Takács Gábor | 2016. 11. 04.
Marko Kloos a Frontvonalakban a jól bevált military sci-fi elemeket gyúrta egybe: legyen egy egyes szám első személyű narrátor, aki amellett, hogy emberi oldallal rendelkezik és azt mondhatjuk rá, hogy átlagos fickó, valójában persze nem az, hiszen talpraesett és mindig képes kivágni magát a bajból. Aztán kellenek mindenféle spéci katonai holmik, amiknek az alapjai már most is megtalálhatóak, de azért valamennyire még futurisztikusabbak, mint gondolnánk. Teszem azt egy szuper gépkarabély, egy hipermodern csapatszállító vagy egy űrhajó. Ezek nyilván nem fognak olyan nagyon különbözni a mai fegyverektől, csapatszállítóktól és hadihajóktól, de kis pluszt tudnak adni a könyvnek. És persze ami a legfontosabb: legyenek csaták. Sok csata. Sok halottal és még több ellenséggel. Akkor garantált, hogy az olvasó végigpörgeti a lapokat.
Itt a főhőst Andrew Graysonnak hívják, és egy óriási betondzsungelben él, egy modern nyomornegyedben, ahol még az élelmet is jegyre adják, és ahonnan csak úgy lehet kitörni, ha az ember beáll a seregbe. Andrew hamarosan a kiképzésen találja magát, aztán már bele is csöppen egy bevetésbe egy másik országban. De mindezek csak sétagaloppnak tűnnek ahhoz képest, amit a könyv egyik jelentős részét kitevő detroiti csatában kell átélnie, ami nemcsak a karrierjét, de az életszemléletét is megváltoztatja.
Nem kertelek, a Frontvonalak egy gyors, nem túl sokat filozofáló, felületes sci-fi világalkotással megtámogatott akciódús katonaregény. Amivel igazából semmi baj nincsen. Nem hiába hasonlítják a Vének háborújához, ez is a könyvekből ismerős klasszikus katonai „életpályát” követi nyomon a kopaszságtól egészen addig, amíg főszereplőnk már gyakorlott hadigépezetként viselkedik; mindeközben pedig csak annyira enged bepillantást a világába, hogy tisztában legyünk az erőviszonyokkal (a gonoszok itt is a kínaiak-oroszok, az Egyesült Álla… bocsánat, az Amerikai Nemzetközösségnek vannak a legfejlettebb technológiái etc.). Szerencsére viszont Kloos a kiképzésben – aminél nem utálok semmit jobban a military sci-fikben – a kötelező köröket gyorsan letudja, és már ott is csücsülünk Andrew mellett egy csapatszállítóban az első bevetésén. Nincs nagyon időnk mérlegelni a történteket, mert máris golyók repkednek a fülünk mellett, és figyelhetjük, milyen precizitással is dolgoznak a jól kiképzett katonák. Szóval aki szereti a háborús történeteket, szívesen olvassa, hogyan csap össze egy osztag az ellenséggel, az nyugodtan nekiugorhat a könyvnek.
Persze aki hozzám hasonlóan annyira nem rajong a bokorugrók kalandjaiért, annak a könyv utolsó harmadáig várnia kell, amikor végre tényleg olyasmi történik, ami nem volt benne mondjuk a Black Hawk Downban. Ekkor keltette fel igazán az érdeklődésemet a könyv, mert az rendben van, hogy nem tudtam komoly dolgokba belekötni a regénnyel kapcsolatban (ahogy jeleztem, a sci-fi elemeket inkább ne piszkáljuk meg, mert összedől az egész), és külön plusz pont járt neki azért, mert nem akart Scalzi-módra laza lenni, de amúgy nem láttam, miért lenne ez kiemelkedő más military sci-fihez képest. Andrew sorsát az író úgy alakítja, hogy minél nagyobb szeletét bejárjuk a hadsereg világának, de nagyon sokáig semmi igazán komoly fordulat nincs a történetben. Nos, ez talán majd a folytatásban megváltozik, mert a regény végén bizony olyan dolgokat dobott be a szerző a levesbe, ami miatt az egész emberiségnek fel kell kötnie a gatyáját, és ami pár egészen érdekes lehetőséget is rejt magában. Hogy mindezzel mit kezd majd Kloos, az majd a következő kötetből kiderül.