Főkép

Színészek, rendezők, operatőrök, producerek, zeneszerzők, sminkesek, díszlettervezők és még sokan mások: két filmet könnyen össze lehet kötni egy (vagy több) azonos alkotójuk alapján. Mi pedig pontosan ezt tesszük ebben az új, havi sorozatunkban: cikkírónk kijelöli, hogy az ő általa ismertetett film melyik alkotójával folytatódjon a lánc, akinek egy másik filmjével haladunk tovább, amiből a szerzőnk ismételten megnevez egy alkotót.

 

Manapság virágkorukat élik azok a modern alkotások, amik a ’70-es, de leginkább a ’80-as évek retró hangulatát próbálják megidézni, amikben ez a korszak egy már rég letűnt aranykorként tűnik fel, vagy éppen annak esszenciáját próbálják hosszabb-rövidebb formában visszaadni. Ott van mondjuk Ernest Cline Ready Player One-ja (nemsokára már nemcsak könyvben, hanem filmvásznon is), vagy a Kickstarteren összeszedett pénzből a geek-kultúra esszenciáját töményen megragadott Kung Fury, meg annak David Hasselhoff-os zenei videója a True Survivor is, de akár megemlíthetjük a Csillagok Háborúja 7. részét is, amin egyszerűen nem lehet nem észrevenni a párhuzamokat az Új reménnyel (és persze folytathatnám a sort, hiszen még William Gibson is visszatért a sci-fi-hez).

 

Ráadásul ez az egész folyamat nem is annyira meglepő, hiszen egyrészről felnőtt az a generáció, akiknek ez a korszak volt a gyerekkoruk, és mára utat is törtek maguknak, hogy nagy közönséget szórakoztatva róhassák le tiszteletüket hősi gyermekkoruk ironikus feelingje előtt. Másrészről ezt az egész folyamatot felfoghatjuk a modern, zavaros és nehéz idők eszképizmusának is – mert lássuk be, akkoriban minden egyszerűbb volt, szabadabb volt a tér, a lehetőségek, és az emberek még hittek abban, hogy a „jók győznek, a gonoszak pedig elnyerik méltó büntetésüket”.

 

Akkoriban a vígjátékok vígjátékok voltak, az akciófilmek akciófilmek, a sci-fi sci-fi, és ugyan kevert műfajok már léteztek, egy jól kitalált zsánerfilm mégis működött pusztán az adott műfaj keretein belül is. Ennek egy nagyon jó példája a Nem vagyunk mi angyalok is. Nincs ebben a filmben semmi ördöngősség, csak az, ami feltétlenül kell a szórakoztatáshoz: egy jó alapsztori, néhány jó karakter, hozzájuk illően jó színészek és egy-két vicces, esetleg megható fordulat a sztoriban, mégis egy rendkívül szórakoztató, könnyed, alapvető mondanivalóval rendelkező filmet kapunk.

 

A cselekmény meglehetősen egyszerű: 1935-ben három fegyenc megszökik egy kanadai határ mellett fekvő börtönből, akik közül a két főszereplőnk – hogy esélyük legyen átjutni a kanadai határon – szerzeteseknek adják ki magukat, amiből aztán mindenféle kalamajka keveredik, és az sem segít a dolgon, hogy harmadik társuk idővel előkerül, és zsarolással próbálja meg kicsikarni hőseink segítségét. Ez az egész persze elég helyet ad jó néhány bonyodalomnak, hogy legyen miért izgulnunk hőseinkért, mert az már az első jelenetsortól egyértelmű, hogy kedveljük őket: ők azok a rabok, akik egyértelműen kis dolgokért kerülnek ugyanolyan helyzetbe, mint egy gyilkos, és ki vannak téve a vérszomjas, velejéig romlott börtönigazgató kénye-kedvének is.

 

A film tipikus példája annak is, hogy lehet relatíve egyszerűen egy szórakoztató filmet összehozni: Robert De Niro és Sean Penn karaktere nincs túl bonyolultan ábrázolva, de nagyszerűen kijön a kettő közti kontraszt, miközben mindkettő szerethető a maga módján. Demi Moore, aki a mosónő és testét áruló anya szerepében bármit megtenne azért, hogy lánya meggyógyuljon, remek kiegészítést és extra réteget ad a filmnek. Az egyetlen rész, ahol kicsit kevésnek éreztem ezeket a múlt nélküli karaktereket az épp Penn-nél volt, aki szívesen maradt volna a szerzetesek között: itt talán jó lett volna tudni, hogy ő miért is ült börtönben.

 

Nem mondom, hogy a Nem vagyunk mi angyalok korszakalkotó film, viszont egy igényes, kalandokkal és szerethető karakterekkel teli könnyed vígjáték, ami manapság épp annyira élvezhető, mint majd’ harminc éve, amikor megjelent.

 

Legközelebb Philippe Rousselot egy másik filmjével, a Folyó szeli kettével folytatjuk rovatunkat.