Beleolvasó – Charlotte Mendelson: Törtmagyar

Fülszöveg:

A tizenhat éves Marina Farkas egy apró nyugat-londoni lakásban él. Vele lakik érzelmileg labilis anyja, illetve három idős hölgy, Zsuzsi, Ildi és Rózsi. Ők hajdanán valahonnan a határon túli magyar területekről menekültek Angliába a maguk házi használatú magyar nyelvével meg szokásaival.

Marina így igazi kívülálló. De hogy jövőjét az idegen országban biztosítsák, a családja roppant anyagi áldozatok árán beíratja őt egy előkelő bentlakásos középiskolába, ahonnan egyenes út vezethet a cambridge-i orvosi karra. Marina az idegen környezetben hibát hibára halmoz, képtelen beilleszkedni az évszázados múltú brit közegbe. Közben anyja a saját démonjaival viaskodik. A szerelmet kereső fiatal lány kénytelen észrevenni, hogy az élete épp rossz vágányra siklik...

Charlotte Mendelson Man-Booker díjra jelölt regénye ott kezdődik, ahol a hazájukat elhagyók történetei általában véget érnek. Hogyan találhat magára egy helyét kereső, második generációs bevándorló kamaszlány egy másik kultúrában, egy idegen országban?

"Hallja, ahogy az öreglányok lefekvéshez készülődnek; hangosan beszélnek magyarul, mintha azt gondolnák, ha nem érti, mit mondanak, fel sem ébredhet rá. Mióta elment Combe-ba, már nem hoznak neki ennivalót az ágyba ilyenkor, reszelt almát vagy gerezdekre szedett narancsot. Egészen elképesztőnek tűnik, hogy alig egy évvel ezelőtt még itt feküdt az ágyában kényelmesen eszegetve, és leveleket írt a barátnőinek, mint valami orosz emigráns, aki várja, mikor lövik agyon."

 

Részlet a regényből:

Ünnepelni a világon mindenki szeret, különösen, ha szép életkort kell megünnepelni. Egyes vendégek (akik maguk is pont olyan öregek és türelmetlenek, mint a háziasszony) már korábban megérkeztek, kezükben hatalmas bonbonos dobozokkal, arcukon dacos kifejezéssel. Valahányszor berregni kezd a kaputelefon, Marinának vagy az anyjának kell szaladnia, hogy beengedje őket. Egyszerűbb lett volna nyitva hagyni az utcára vezető kaput, de a Westminster Court lakóinak megvan az okuk rá, hogy odafigyeljenek a biztonságra. Itt, Bayswater épp csak hogy elfogadható legbelsejében minden este megpróbál bejutni az épületbe egy-két idegen. Jobb biztosra menni, így a kapu zárva marad.

És egyébként is, az alagsori kettes lakásban hihetetlen a zaj. Mindenki eszik, dohányzik, pletykál; most nem gondol senki kellemetlenkedő idegenekre.

 

A lepusztult utcáról, a szitáló esőből besiető vendégek első ránézésre nem tűnnek olyannak, akik képesek ekkora zajt csapni. Ha akkor fut össze velük az ember, amikor hűsítő, egészségügyi sétájukat róják délután a Hyde Parkban, teljesen normális, idős londoniaknak tűnnek, akik már várják a csendes, nyugodt estéjüket, a csésze teát, a sült húst, a rádióújságot.

Vagy legalábbis ők azt gondolják, ilyennek tűnnek.

De nézzük csak meg őket kicsit közelebbről! Általában a „drá-gám!” fordulattal szólítják meg egymást. És ahogy a kezükkel gesztikulálnak – nem hevesebb az, mint a Surrey-ben általában használt gesztusok? Nem drámaibb annál valamivel a szemöldökük, a Nosferatu-szerűen hátrafésült hajuk? Egyszerre tűnnek az elvártnál formálisabbnak és szertelenebbnek is, mintha az ember egy színházi öltözőbe tévedt volna az 1950-es években, nem pedig egy szűkös, alagsori londoni lakásba. Táskáikban mákos sütemények, olyan hosszúak, mint az ember alkarja; bársonydobozban lapuló bonbonok, amiket szőrmébe bújt nyugdíjasok csempésztek be az éjszakai vonaton Bernből. Parfümjük akár sok száz áruház levegője. És milyen nyelven beszélnek? Nincsenek ismerős szavai, az „r”-ek nem pörögnek, még a hangok is szokatlanok – vagy egy teljesen megfejthetetlen nyelv az (olyan szavak, mint megmásíthatatlan vagy örökkévalóság), vagy valami tört angol, telis-teli daktilusokkal, amiktől havas-fenyős-sötét hangulat ül még az ismerős szavakra is (Pí-kadili, mó-sogép, Veszt-minszterkúrt).

Ó! Szóval magyarul beszélnek. Akkor minden világos.

 

Na és hol a kis Marina, az itt lakó kisunoka? Vajon a csodás nyolcvanas lába előtt üldögél szerényen? Vagy valami ifjú könyvelő csókol neki épp kezet, és megdicséri a hímzett köténykéjét? Egy perce még itt volt, kiöltözve az ünnepséghez: talán nem a legújabb divat szerint ugyan, de hát az adott körülmények között… És egyébként is mindig olyan udvarias, olyan büszkék lehetnek rá a rokonok! Fura; vajon hová tűnhetett?

– Boldog születésnapot! – kiabálják a vendégek Rózsinak. – Kezét csókolom! – És vannak, akik tényleg megteszik. Rengeteg puszilkodás is folyik: a kézen fogva vezetett legkisebbek is megadják a tiszteletet az öregeknek.

– Jaj, drá-gám! Még akkor em-lékszem rólad, amikor ílyen magas voltál!

A franciák visszafogottnak tűnnének mellettük, az angolok egyenesen karót nyeltnek. A puszilkodó, arccsipkedő örvénylés közepén pedig ott vannak a ma esti házigazdák, az itt lakók két generációja is: három öregasszony meg egy elhagyott feleség.

 

Marina, akit ma este csak „Mar-inácskának” vagy Macának hívnak, a kabátokat felügyeli. Az előszobai szekrény máris tele szőrmebundákkal, báránybőr és lódenkabátokkal, nagyanyja testvéreinek szobájában a franciaágyat ellepte a sapkák és kalapok tengere, akármilyen messze vannak is itt a Végtelen Sztyeppék földjétől. De a védelmező felsőruházat-halom csak tovább növekszik: svájcisapkák, puhakalapok, szűk, meleg bőrkesztyűk.

A levegő tubarózsa, kömény és fokhagyma illatának keverékétől bűzlik: ez a kelet-európai vendéglátás univerzális illata. Marinának alig egy óra alatt máris kipirosodott az arca a sok csipkedéstől; máris elviselhetetlen mennyiségű fiúval hozták össze, böködték és kioktatták mindenfélére, pedig fiatal még az este. Hamarosan megint jönnek érte, hogy megcsodálják, milyen szép formájúak a körmei, milyen sűrű a szempillája; szemükkel lehámozzák róla a ruhát, mérlegre teszik, mint valami gyümölcsöt. De ez nem újdonság. Arra nevelték, hogy fogadja csak el a kérdéseket és puszikat, mintha a világon semminek nem örülne jobban, akárhogy fortyog benne a láva. A gond csak annyi, hogy Marina megváltozott. Nem tudja már tovább elviselni ezt az érdeklődést, mert katasztrófa az élete, ráadásul saját hibájából. Elárulta őket, elhagyta őket, és most vissza akar ide jönni.

Csak óvatosan, mit kíván az ember!

Ezt a bölcs, elgondolkodtató szabályt is az utóbbi időben fedezte fel; eddig ötvenhárom ilyet gyűjtött össze, ebből hatot latinul, de egyik sem segített semmit. Nem mentették meg élete legrosszabb döntésétől: a Combe Abbey-től. A bentlakásos iskolától. Ő csak más akart lenni, megmenekülni a hatodik osztályból; most pedig meg kell ennie, amit főzött.

Még öt félév van hátra.

A nagyobbik ágy szélén üldögél, Zsuzsi ágyán, aki a fiatalabb a nagyanyja két itt lakó testvére közül: a szebbik, akinek selyemhuzat van a párnáján, hogy ne préselődjenek ráncok az arcára. Zsuzsi undorodna tőlem, gondolja Marina, miközben megtörli az orrát, és inkább nem is néz a képére az öltözködőasztal hármas tükrében. A sírás csúf, és hogy abbahagyja, beleharap az alsó ajkába a bátorság véres, fémes ízét keresve. Akármilyen félresikerült is, akármennyire aránytalan is a törzse meg a lába, most bátornak kell lennie. Az ő családjában minden nő az.

 

Az étkezőként is szolgáló nappaliban lassan tetőfokára hág az ünneplés. Rettentően sok az étel: hideg meggyleves, paprikás csirke, vajas tészták, töltött káposzta, vöröskáposzta, édeskés-savanykás uborkasaláta, hideg krumplisaláta kis uborkákkal és snidlinggel, csípős paprikás krumpli kolbásszal. Valakinek sikerült megtalálnia az utolsó pontyot (vagy csukát vagy sügért) Londonban, és sárgarépával kocsonyába ágyazni szegényt (elég szerencsétlennek tűnik). Bár meglehetősen kétes eredetű (nem a Balatonból származik, hanem egy Waybridge melletti halastóból), mindenki egyetért, hogy csodás. Rózsi testvérei, a szűzies Ildi és a gyönyörű Zsuzsi angyalokként ragyognak a gőzfelhő mögül. Rétesek, libamájpástétom, lengyel szalámi, Ildi híres palacsintája a diós-rumos vagy a citromos-mazsolás-túrós töltelékkel; vagy (arra a valószínűtlen esetre is számítva, ha vegetáriánus vendég érkezik) spenóttal és alig egy icipici baconnel. Valaki még egy hatalmas, feltekert marhanyelvet is hozott; ez pont úgy néz ki, mint ahogy rémülten elképzeli az ember. És a konyha sötétjében ott vár a ma este gasztronómiai csúcsa is, a lépcsőházból beszűrődik rá a rózsaszínes-sárgás lámpafény: îles flottantes, amit itt csak madártejnek hívnak – bögyös, karamellizált tojásfehérjehab-szigetek merülnek félig a vaníliás szósz tengerébe, cseh ólomkristály tálban.

– Csó-dálattos – mondják rá a vendégek: ritka, érthető szó beszélgetéseik átláthatatlan falán. Megnyugodva tapasztalják, hogy bár Ildi már nyolcvankét éves, úgy készít el mindent, ahogy az emlékezetükben él: még mindig nokedliszaggatóval csinálja a nokedlit, felvágja a csontokat a bárányhúsban, zsírt olvaszt. Csodás egy család ez összességében, nem? Az igaz, hogy nem pont olyan, mint régen, de hát drá-gám, mégis ki olyan? Rettentő jól nevelik ezt a Marinát is, mindent egybevetve: olyan tisztelettudó, olyan udvarias, és most, hogy abba az angol arisztokratáknak az iskolájába jár – hát ki tudja, mi meg nem eshet?

 

Sok itt az unokatestvér, és mindnek valami őrült, becézett neve van: Pubi vagy Gabi vagy Lóci. Egyikük felesége elkapta Laurát az ablak mellett, és most mindőjük nevében alaposan kikérdezgeti.

– Szóval – kezdi az unokatestvér felesége. – Drá-gám. Mesélj vaa-lamit…

Hiába él több mint egy évtizede idős magyarokkal, és figyeli szokásaikat, mint valami kevésbé sikeres Jane Goodall; hiába volt valaha Rózsi fiának felesége, és hiába ő az anyja Rózsi egyetlen unokájának, Laura nem kapott becézést. Az ember nem tudja elkapni a „magyarságot”: befogadták az otthonukba Marinával együtt, végeérhetetlenül puszilgatták és etették őket, de Laura akkor is valami fura háziállatka maradt.

– Hát, igazából… – feleli. – Úgy értem, nem tudok…

– Mit csí-nálsz?

– Tessék?

– Szák-máilág. Tudod te, én régen mú-zeumigazgató voltam? Naa-gyon nagy múzeum, Cseszkóban – mondja büszkén az unokatestvér felesége, ráncos karján csörögnek a karperecek. – De te, te ugye, már nem vagy recepciós a csó-dálattos doktornál?

– Ó, az orvosi rendelőben? De igen, ott dolgozom.

Az unokatestvér felesége erre csak ingatja éltes fejét. Halásznadrág van rajta, amit Rózsi csak „kí-csi kis nadrágnak” nevezne, blúz és blézer; rúzsa tökéletes, bár riasztó; szemüvege hatalmas, ragyogó, haja bronzszínű sisak. A többiekhez képest egészen lezserül öltözött, szinte hétköznapian.

– És akkor – folytatja, és egy rózsaszínű dobozkából tubákkal kínálja Laurát – vagy magányos, nem?

– Nem! – vágja rá Laura, és hátralép egyet.

– Van szerencséd, laksz másokkal, de vagy magányos. Szóval. Én tudom. – És mindketten Laura felesleges jegygyűrűjére néznek.

– Egyáltalán ne…

– Hát persze most, hogy kis Maar-inácska ment abba hógy-hívják iskolába…

– Bentlakásosba, igen, de…

– Esténként, hétvégén. Mít kezdesz sok idővel? Tanulsz nyelv? Hangszer?

– Ööö…

– Nehogy mondd – suttogja oda remekül hallhatóan erre az unokatestvér felesége –, hogy van baa-rátod?

– Nekem? Nem, nem… dehogy!

– Mert így, Péj-ter nélkül persze… hát igen.

Laura egész este számított már erre. Abból kiindulva, mennyi magyar lesz jelen, hogy milyen irgalmatlanul kíváncsiak, és milyen tökéletesen gátlástalanok, tudta jól, hogy el fog ez jönni. Szegény Rózsi – hát őt aligha kérdezhetik erről. Az, hogy Péter, Rózsi kisebbik fia eltűnt, otthagyta a feleségét, Laurát meg Marinát, a gyerekét, igazán nem lehet a társalgás témája. De Laura – őt azért lehet kérdezni.

– Hallottál felőle már?

– Péterről? Nem, dehogy, Jézusom. Azóta az első eset óta nem, tudja, volt egy… képeslap, amit…

– Í-gen, í-gen, értem, persze. Nem tudod, hol van, sok-sok évig… í-szonyú. Csak sírsz, sírsz, ne is mondd, drá-gám! – feleli a nő, és közben törékenynek tűnő mellkasát lapogatja. Laura biztos benne, hogy évtizedek óta él boldog házasságban az unokatestvérrel.

És egyre csak záporoznak a kérdések. Laura újra meg újra emlékezteti magát, hogy ez az inkvizítor legalább kedves; ezek mind kedves emberek. Amikor saját halk szavú apját látogatja meg Kestonbridge-ben, ebben a kis cumbriai faluban, ahová az Laura halk szavú anyjának halála után csendben visszavonult egy kis házba, az olyanok is csak nagy nehezen köszönnek neki, akik már húsz éve ismerik. Itt meg úgy ölelgetik, mintha a saját lányuk lenne – még ha csalódást okozó leány is. A kedvesség egyáltalán nem elítélendő dolog, jelenti ki magában újra. Amióta Péter távozása után befogadta őket a Westminster Courtba, Rózsi nem is hajlandó meggondolni, hogy elköltözzenek, még azután sem, hogy Ildit kirabolták egy actoni buszon, és ő is idejött lakni, utána meg az özvegyen maradt Zsuzsi is. Megosztják vele az ételüket. Mintha farkasok nevelnék fel.

A gond az, hogy azt hiszik, ismerik is. Nem veszik észre, hogy akármilyen elragadóan mosolyog rájuk, bármilyen illedelmesen válaszolgat nekik, sokkal szívesebben lenne valahol máshol, legszívesebben valami egészen mást csinálna. Ráadásul valaki mással, persze, amiről meg nem tudhat senki.

Sosem tudják meg. Meg sem fordul a fejükben, hogy miután már több mint egy évtizede él elhagyva, önmegtartóztatásban, ennek a szégyenlős menyüknek lehetnek bizonyos, nos, szükségletei. Csakhogy itt nincsenek titkok, különösen az olyan jó megfigyelők előtt, mint Marina.

Vajon lehetséges, hogy Marina rájött a dologra?

Jaj, Istenem, csak ne jöjjön még rá! De Laura azért aggódik. Annyi inkvizítor zsúfolódott ebbe a kis lakásba, hogy nincs biztonságos sarok semmilyen titok rejtegetésére.

– Mín-degy – mondja most az unokatestvér felesége vidáman, csontos kezét átfűzi Laura karján, és szinte erőszakkal visszaviszi a nyüzsgő vendégek közé. – Egyszer, ha leszel ő-regasszony, mint én, érted. Férfiak mennek. Gyerekek mennek. Marad csak halál.

 

A vendégsereg kiabálására Rózsi feláll.

Egy átlagos angolnak, már ha lenne itt ilyen, úgy tűnhetne, pont ugyanolyan, mint más nagymamák: nyakában láncon olvasószemüveg, kezén kopott jegygyűrű. De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni! Rózsi még honfitársaihoz képest is szokatlanul okos, félelmet nem ismerő asszony. Kisebbik fia, Péter, Laura volt férje régebben Attilának hívta, és nem is ok nélkül. Maga Laura, aki férjénél jóval prózaibb gondolkodású, inkább Miss Marple-nak öltözött kelta amazonnak látja. Fején ősz konty, szemöldöke fekete; arca puha, öregesen foltos, de azért vegyük észre a bőr alatt az arccsontot: vajon olyan ember lehet, aki könnyen megbocsát? Aligha.

Tortája a helyes, hagyományos módon egyáltalán nem „születésnapi torta”, hanem egyszerűen csak a kedvence: rumos-diós, amit szerető nővére, Ildi készített előző este. Rózsi, ne feledd elfújni a gyertyákat, szerencsét hoz!

 

Boldóg szűli-napot…

 

Mindenki egyetért abban, hogy Rózsi nagyon jól néz ki. Ma este, a jobbik, sötétvörös ruhájában, az aranygombosban szép ugyan nem lehet: ahhoz túl szigorú. De feltűnő jelenség, akár még csinos is, mint valami viszonylag elbűvölő orosz kém. És ugyan minek törődne a szépséggel Rózsi – a legokosabb a nővérek közül, aki oly sok éven át szép karriert futott be? Hát nem csodálatra méltó az élete így, nyolcvanévesen? Figyelemre méltó dolog, hogy még mindig dolgozik, dacára mindennek – annak a szörnyű dolognak a néhai férjével, aztán meg hogy Péj-ter is eltűnt. Csodálatos dolog. Nézzünk csak oda, tessék, hogy szereti a nagyanyját Marinácska is; Rózsi sosem lesz magányos asszony. Ezért vajon nem illik hálásnak lenni?

 

Boldóg szűli-napot…

 

Villognak Rózsira a fényképezőgépek vakui, és igazság szerint kicsit még gyakrabban a húgára, Zsuzsira – akinek olyan szép a bőre, és jók a fogai, és olyan dohányízű a nevetése. Akik ismerték a híres Károlyi lányokat (Kittit, Ildit, Rózsit, Francit és Zsuzsit) még több mint ötven évvel ezelőtt, Palaszlányban, állítják, hogy megálltak az emberek az utcán, hogy megbámulják, ha Zsuzsi arra sétált. Közismert, hogy több férfi lett miatta öngyilkos, és a házasélet, majd a korai özvegyülés sem ingatta meg. Számos udvarlója itt is van ma este: magas, ősz „fiúk” gyönyörű szép öltönyben – a gazdag Bíró Eddie, a világutazó André, Tibor, aki párbajban szerezte azt a sebhelyet. Mind türelmesen várják, hogy oly sok év után őket válassza.

 

Boldóg szűli-napot, Ró-zsi,

Boldóg szűli-napot!

 

Persze Rózsinak, aki majdnem ugyanolyan fiatalon lett özvegy, mint a húga, ráadásul jóval igazságtalanabb módon, nincsenek ilyen udvarlói. Most fogja a kést, és elmosolyodik.